A hegedűkészítő meséje a fa titokzatos dallamairól szól. Minden egyes kidolgozott hangszerben ott rejlik a fa szívverése, amely a természet ritmusát idézi meg. Ahogy a fák nőnek, úgy gyűjtik magukba a világ zörejeit, a szél susogását és a madarak énekét,

Néhány pillanatnyi habozás után megnyomtam a csengőt. Hosszú másodpercek teltek el, míg végre a zár kattanása jelezte, hogy valaki belépett a szobába. Amint átléptem a küszöböt – a félhomály ellenére – azonnal éreztem, hogy helyesen választottam: hegedűk, brácsák, csellók sorakoztak körben, és a frissen vágott fa jellegzetes illata szinte áthatotta a levegőt. Legalábbis az utcai szinten ez volt a helyzet. A meredek, kanyargós lépcsőn lefelé haladva a műhelybe érkeztem. Az út mentén, mindkét oldalon, javításra váró vagy éppen elkészült hangszerek sorakoztak, míg a munkaasztal körüli térben csupán néhány, a legszükségesebb szerszám foglalt helyet.

Miközben felfedeztem a szerszámok titkait, a hangszerész életének történetei iránt is kíváncsian érdeklődtem.

Ficsor Gergely érettségi után geográfia szakon próbálkozott, de sajnos nem sikerült a felvételi. Ekkor egy új irányt választott, és szakács-cukrász képzésbe kezdett. Az iskolát sikeresen elvégezte, és büszkén vette át a bizonyítványát. Ám ahogy ő fogalmazott: "A papír nem minden, a szenvedélyem a hangszerkészítés." Ezt követően bemutatott nekem néhány alapvető technikát, amelyekkel a mesterségét űzi.

Egyszer régen, a dobok ritmusára élve, egy különös gondolat kezdett körvonalazódni a férfi elméjében: mi lenne, ha ő maga készítene dobtesteket? Másfél évig vándorolt a műhelyek között, miközben rockszínpadokat épített, keresve azt a helyet, ahol igazán otthon érezheti magát. Először gitáros műhelyekben próbálta ki magát, de egy nap, amikor belépett egy hegedűkészítő műhelybe, minden megváltozott. "Az illat, az egész atmoszféra annyira magával ragadott, hogy hirtelen semmi másra nem vágytam."

Kézügyessége nem véletlenül alakult ki. "Nagyapám mindig is szobrász szeretett volna lenni, végül textilipari mérnökként kötött ki, de a kreativitása határtalan volt. Készített nekem egy saját tervezésű számszeríjat, amelyhez egyedi elsütő szerkezetet alkotott." Így tehát a kétkezi alkotás iránti szenvedély már gyerekkorában belé ivódott. Az igazi impulzust azonban egy mester adta: Draskóczy Gábor - a jelenleg Londonban élő, világszerte elismert hegedűkészítő - vette maga mellé tanítványának.

Úgy vélte, érdemes lenne elsajátítanom a szakmát. Felvette a kapcsolatot az iskolával, és végül sikerült bejutnom, így novemberben megkezdhettem tanulmányaimat. Mivel akkoriban ő Londonba költözött, néhány hónappal a tanfolyamom indulása után új mestert kellett keresnem. Ekkor találkoztam későbbi mentorommal, Magyar Józseffel.

A Zeneakadémia Hangszerészképző Szakközépiskoláját követően Angliába indult továbbtanulásra, Newarkba, ahol Európa egyik leghíresebb zenészképző intézménye található. "Tudomásom szerint én vagyok az egyetlen magyar, aki itt tanult. Az egyetlen hátránya, hogy nem fejeztem be a képzést. Éjszakánként egy raktárban dolgoztam, este tíztől reggel hatig, majd kilencre már az iskolában voltam." Bár a diplomát nem szerezte meg, amit igazán keresett, azt sikerült magával hoznia: egy újfajta szemléletet, a fegyelem fontosságát, és a faanyag iránti mély tiszteletet.

Vélhetően, nem én voltam az első, sem az utolsó, aki feltettem a kérdést: tud-e hegedülni? "Tudok valamennyire, de koncertet nem fogok adni" - árulta el. Nála a muzsika nem az ujjaknál kezdődik. "Én a fával dolgozom. A munka azzal a mozzanattal indul, hogy kiválasztom a faanyagot, és azzal ér véget, hogy odaadom a zenésznek a kész hangszert. Tehát nyilván egészen máshogy hallom, az egész folyamaton keresztül, végül pedig, amikor én is meghallom a hangszer hangját, nyilván egy profi zenész húzza, hiszen ez egy profi hangszer, aminek nem az én kezemben kell szólnia ‒ magyarázza. ‒

Hangja, úgymond, előtte is van. Ha megkopogtatjuk, ha megsimítjuk a fát. De a fontos az, hogy a fa kiválasztásától a gerenda kialakításán át a vastagsági méretekig minden döntés befolyásolja a hangot. A húrok csak a legvégső fázis. A fa beszél útközben is.

A beszédben a türelem szava rejlik. "Egy hangszernek időre van szüksége. Egy óra, egy hét, egy hónap során formálódik meg a hangja. Amikor valaki új hangszert vásárol – ami véleményem szerint csodálatos dolog –, hosszú évek munkájával belevetheti a saját egyedi hangzását. Ez olyan, mint egy üres fehér vászon: kezdetben csupán sima felület, de a használó személyes érintésével életre kel."

A hegedű tetőlapját lucfenyőből készítik. Ez a fa különösen kedveli a magaslati területeket, ahol az Alpok száraz és hideg levegője találkozik. "A legkiválóbb minőségű fát akkor lehet nyerni, ha minél inkább ki van téve az ilyen időjárási viszonyoknak." Ma már léteznek olyan kereskedők, akik kifejezetten hangszerfákra specializálódtak. Régebben elsősorban román lucfenyő volt a legelterjedtebb, azonban napjainkban egyre több osztrák és olasz alpesi fa is a piacon van.

A hangszer hátlapja, nyaka és kerete jávorfából készült. "A jávor egyedülálló tulajdonságai miatt a bosnyák változata különösen nagy népszerűségnek örvend." A fogólap fekete ébenből van. "Az ébenfa növekedése rendkívül lassú, és egyre kevesebb áll rendelkezésre. Hasonló a helyzet a pernambuco, más néven brazilfával, amely a vonók elengedhetetlen alapanyaga. A mesterművészek kizárólag ebből a ritka fából készítik a vonóikat. A készletek drámaian csökkennek, ami arra készteti a gyártókat, hogy alternatív anyagok után nézzenek."

A sorozatgyártás vonzereje a hegedűk világában is érezhető. "Jelenleg még nincs olyan gép, amely képes lenne hegedűt készíteni. A folyamat annyira összetett, hogy a gyárakban számos szakember dolgozik együtt: van, aki csak az F-lyukat vágja ki, míg mások a nyakat illesztik a testhez. Keletről érkező hangszerek is megjelentek, és egyre jobb minőségben, így már pár tízezer forintért is lehet gyerekhegedűt vásárolni tokkal és vonóval együtt. De a szívem mélyén még mindig hiszek abban, hogy az általam készített hangszerek egy kicsit én magam is vagyok – sőt, talán nem is annyira kicsit."

Az első hangszer, pontosabban az elsők ott függenek az utcai bejárattal szemben ‒ mondhatni, fő helyen. "Ez az első ‒ mutatta. ‒ Egy barokk hegedű, dupla berakásokkal. Elborult kísérlet volt: tanulóéveim elején raktam össze. Ma már az ötvenedik hangszernél tartok. A második és harmadik hangszer összehasonlító kísérlet volt a szakdolgozatomhoz: ugyanazt a modellt megcsináltam modern és barokk változatban is. Mindent én készítettem: lábat, kulcsokat, faragott húrtartót."

A hegedű mellett a műhelyben Gergely brácsái és csellói is otthonra lelnek, mindegyik hangszer saját történetével és karakterével gazdagítva a teret.

"Nagyon szeretem mind a három hangszerfajtát. Az eddigi körülbelül ötven hangszerből négy cselló. Eddig. Emlékszem, amikor a második csellómat csináltam, az nem tartott túl hosszú ideig. Néhány hónap alatt elkészült, annyira beleszerettem az első készítése közben."

Az alkatrészek és elemek alapos vizsgálata közben egy izgalmas gondolat fogalmazódott meg bennem: vajon a több évszázados hagyományokat nem lehetne-e új megvilágításba helyezni? Lehet-e friss szemléletet vinni a formákba és az anyagokba?

"Voltak és vannak próbálkozások, csak az is kérdés, keresik-e? Mindeközben megvan a tradíciója. Az igazat megvallva, nekem nagyon tetszik, hogy az a mai világban is képes értékként megmaradni."

Ha a tradícióról beszélünk, a Stradivari, Guarneri és Amati hegedűk esetében érdemes elgondolkodni, hogy vajon mi adja igazán az értéküket: a hangszer technikai kiválósága, vagy inkább a művészeti értékük és a mögöttük álló történelmi örökség?

"A nagy nevek már a saját korukban is jók voltak. Ugyanakkor rengeteg régi itáliai hangszer pedig nem jó. Ahogy ma is vannak kevésbé jók és egészen kiválóak. Stradivarikat gyakran bankok vagy múzeumok adják ki nagy zenészeknek."

Természetesen lehet másolatot készíteni. "Replikák létrehozása vagy egy korábbi forma alapján való munka lehetséges. Azonban a hangszer mindig a készítőjé marad, hiszen az ő egyéni stílusa és karaktere benne rejlik. Ha csupán az a szándék, hogy a másolat a lehető legjobban hasonlítson az eredetire, az már egyfajta hamisítvány." "Bizonyos közönségek átverésére alkalmas lehet" ‒ tette hozzá Ficsor Gergely.

A lényeg mégis az, hogy az új hangszerben ott az alkotója, az anyagok kiválasztásától, minden kézmozdulatán keresztül, amíg meg nem szólal a hegedű, ami akkor sincs készen, hanem folyamatosan születik a zenésszel együtt.