A gépészek virtuóz zenei kompozíciókat létrehozó gépe (1.)

A XIX. század, a romantika fénykorában, a gépek és találmányok iránti vonzalom nem csupán divat volt, hanem egyfajta társadalmi elismerés is. A mérnökök és feltalálók, ezek a modern kor hősei, a csodálat középpontjába álltak. Gondoljunk csak Jókai Mór vagy Jules Verne írásaira, ahol a kor technikai csodái elevenednek meg; olyan gépekről meséltek, amelyek akkoriban még szinte elképzelhetetlennek tűntek! Ma, másfél évszázad elteltével, ezek a csodák már nem tűnnek oly különlegesnek, ám éppen ezek a régi álmok és víziók adták meg az alapot a későbbi innovációknak. Képzeljük el, mi lett volna, ha Janus Pannonius a XIX. században élt volna! Talán írt volna egy rövid epigrammát a magyar feltalálók dicsőségéről is. Emlékezzünk, hogy nagy költőnk egykor így fogalmazott: "Eddig Itália földjén termettek csak a könyvek,/ s most Pannónia is ontja a szép dalokat." Hasonló szavakkal hirdethette volna, hogy eddig csak külföldön születtek jelentős találmányok, de most Pannónia is büszkén lép a világ színpadára, tele forradalmi ötletekkel és kreativitással.

1794-ben James Watt és Mathew Boulton megalapította a gőzgépgyártó vállalatát, amely forradalmasította az egész világot. Az ezt követő karácsonyi ünnepnapon, december 25-én, megszületett egy kisfiú, akinek tehetsége révén a magyar technika megújítója lehetett volna. Ám az ő élettörténete inkább árnyékokkal teli, mintsem a napfény ragyogásával. Ő Kliegl József, akinek adottságai lehetővé tették volna, hogy a "magyar név megint szép" legyen. De úgy tűnik, a nagy tehetségek sorsa mindig hasonló: csak később ismeri fel a világ, hogy figyelnie kellett volna rájuk.

Kliegl József a technológiai forradalom izgalmas időszakában nőtt fel, amikor a gépek és új találmányok sorra bukkantak fel, hogy megkönnyítsék az emberek életét és munkáját. Gyermekkora alatt valószínűleg őt is lenyűgözték ezek a csodálatos szerkezetek, amelyek a mindennapok részévé váltak. Azonban a sorsa nem volt könnyű: korán árvaságra jutott, és noha nemesi származása volt, felnőtté válva szinte semmi örökséget nem örökölt a családi vagyomból. 1810 és 1812 között a Pesti Tudományegyetemen tanulmányozta a tudományokat, majd a katonaságnál kereste a helyét. Tiszti rangban szolgálta hazáját, de sajnos sebesülése véget vetett katonai pályafutásának. Ezt követően gazdatisztként próbált érvényesülni, ám érezte, hogy ez nem az ő igazi hivatása. Családjával együtt új kalandok után kutatva az 1820-as években Bécsbe költözött. 1828-tól a Bécsi Képzőművészeti Akadémián tanult rajzot és történelmet, azonban tehetsége a képzőművészetben nem tudta eltéríteni figyelmét a gépek iránti szenvedélyétől. Minden szabad percét a gépek tanulmányozásának szentelte, alaposan elemezve és kutatva azokat, miközben a technika világának csodáit kutatta.

Kliegl József 1835-ben bemutatta merész búvárhajó tervét, ám az elképzelését szinte azonnal gúny tárgyává tették, és "túlzott fantáziának" nevezték. Az innovatív ötletét sokan nevetségesnek találták, így a jövő technológiai vívmányai iránti lelkesedése nem nyert elismerést.

1838-ban Kliegl József bemutatta forradalmi találmányát, egy nyomdai szedő- és osztógépet, amely alapjaiban változtatta volna meg a nyomtatás folyamatát. A korabeli nyomdaiparban a betűk kihelyezése rendkívül munkaigényes és időigényes feladat volt, hiszen a szövegeket kézzel, egyenként, ráadásul tükörképpen, jobbról balra kellett összeállítani. Ezt a nehézkes módszert Kliegl gépezete forradalmasította volna, hiszen a billentyűzet segítségével automatikusan rendezte volna sorba a betűket. A nyomtatás után pedig az osztógép képes lett volna magától szétválogatni és visszahelyezni a betűket, így megkönnyítve a szedőgép következő használatát. A találmány nem csupán a munka hatékonyságát növelte volna, hanem alapvetően átalakította volna a nyomdaipar működését is.

A nyomdai szedőgép tervét 1842-ben a pozsonyi országgyűlés előtt ismertette. Dessewffy Aurél és Perczel Mór felfogták a találmány fontosságát, 1800 forint támogatást is ígértek, melyből 1400 összegyűlt, de ez az összeg nem volt elegendő a gép elkészítéséhez. Végül V. Ferdinánd király és József nádor kiutaltak 6000 forint kincstári támogatást, de a folyamatos drágulások miatt Kliegl József alig tudta kivitelezni találmányát. 1848-ra végre elkészült szerkezetével, és el is jutott Pestre, hogy kiállítsa és bemutassa az országgyűlés előtt. A találmánynak azon nyomban híre ment, minden valamirevaló újság szerteszét kürtölte a nagy hírt, és egyszerre mindenki megismerte Kliegl József nevét. Egy fűzfapoéta gyorsan verssel igyekezett népszerűsíteni a találmány jelentőségét:

Bár a műszer időnként megakadt a szedés során, ez csupán annak volt köszönhető, hogy a korábban használt betűk a nyomdafesték hatására összeragadtak a mechanikában. Mindazonáltal az év nem csupán e kellemetlen eseményről vált ismertté. A forradalom izgalmai és eseményei elhomályosították a nagy találmány hírnevét. A gép sorsa egészen 1851-ig ismeretlen maradt, hiszen egy pesti ház poros sarkában vesztegelt, mígnem az alkatrészeit árverezni kívánták. Ekkor lépett színre Barta Károly, egy elhivatott orvos, aki megmentette a szerkezetet, és a vakok intézetébe szállíttatta. 1860-ban a Nemzeti Múzeumba került, de ott is nyomtalanul eltűnt. Hiába terjedt el a hír a világban, a gép különös eltűnését soha nem tudták megfejteni, így a nyomdászoknak még hosszú időn át kézzel kellett szedniük a szövegeket. Jókai Mór mintha sejtett volna valamit a gép rejtélyes sorsáról: "A legnagyobb gúnyköltő a sors. Szegény Klieglnek volt egy ígéretes találmánya, a betűszedő gép, és most egy külföldi mutogatja, mintha az övé lenne..."

Kliegl elméje folyamatosan új ötleteken pörgött. Alig készült el 1846-ban Pest és Vác között az első magyar vasútvonal, a találmányokra éhes elme máris ambiciózus terveket szőtt. Célja az volt, hogy a vasúthálózat bővítése egyszerűbb és költséghatékonyabb legyen. Az ötlete az volt, hogy elegendő lenne egyetlen sín a vonat számára. Kísérleteit egy harmincöles (kb. 60 m) pályán végezte, de a normál vasúti kocsikhoz legalább négyszáz öl hosszú pályára lett volna szüksége. Hiába próbálkozott Széchenyi Istvánnál a közlekedési minisztériumban, a "hídember" elutasította a tízezer forintos kísérletet, mondván, hogy a kétsínű vasút is elég innovatív, miért lenne szükség egy újabb variációra. Petőfi Sándor annyira felháborodott Széchenyi döntésén, hogy naplójában is kifejezte csalódottságát és dühét.