A magyar boszorkányok különleges sorsa

A Magyar Királyságban a boszorkányság vádja sokkal ritkábban sújtott embereket, mint Európa nyugati részén, és ennek több összetevője is van. Az elsődleges különbség a hatalom és a vallás viszonyában keresendő. Nyugat-Európában az inkvizíció szigorú és szervezett rendszerrel működött, míg hazánkban a vallási hatalom nem volt ennyire központosított. A katolikus egyház ugyan jelen volt, de a helyi hagyományok és a népi hiedelmek sokkal inkább megőrizték a maguk eredetiségét. A büntetések enyhébb jellege is a különböző néphitből eredt. A magyar kultúrában a táltosok és lidércek, mint a természetfeletti erőkkel bíró egyének, nem feltétlenül voltak ellenségesek, sőt, sokszor inkább a közösség védelmezőiként tekintettek rájuk. Az ilyen hiedelmek hozzájárultak ahhoz, hogy a boszorkányság vádja ne öltözzön olyan drámai formát, mint a nyugati országokban, ahol a boszorkányok, mint gonosz lények, megölésre ítéltettek. A seprűn való lovaglás legendája is a néphit és a szimbolika világába vezet minket. A seprű, mint a tisztaság és a háztartás szimbóluma, a boszorkányok számára a transzcendens utazás eszköze lett, amellyel a szellemvilágba léphettek át. Ez a kép sokkal inkább a népi hagyományok és a misztikus gondolkodás terméke, mintsem egy szigorú vallási dogma következménye. Összességében elmondható, hogy a Magyar Királyságban a boszorkányság vádja nem csak a vallási és politikai kontextus, hanem a mélyen gyökerező népi hiedelmek és kultúra következménye is volt. Itt a boszorkányok nem csupán bűnösök voltak, hanem a közösség részét képezték, akiknek szerepe volt a néphagyományban és a gyógyító praktikákban.

Az európai egyházi irodalomban a boszorkányok első említése nagyon régi, a 10. századból származik.

Bizonyos álnok nők, akik elhagyták az igazságot és a Sátán karjaiba menekültek, démoni víziók és lidérces álmok hatása alatt úgy vélik és hirdetik, hogy az éjszakai órákban vadállatok hátán vágtáznak Dianával, a pogányok istennőjével, s hogy ezer meg ezer nő társaságában hatalmas távolságokat tesznek meg a sötétségben. Úrnőjük parancsai szerint élnek, és az ő törvényeit követve, meghatározott éjszakákon az ő szolgálatába állnak, mintha csak a világ titkos színfalai mögött folytatnának valami sötét, elátkozott rituálét.

A Canon Episcopi az egyház álláspontját tükrözi az eretnekséggel és a babonával szemben, kifejtve a püspökök zsinatának véleményét. Az írás elítéli a boszorkánysággal kapcsolatos hiedelmeket, különösen azt a meggyőződést, hogy nők - mint Diana vagy más pogány figurák követői - éjjel spirituális utazásokra indulhatnak. Ez a dokumentum nemcsak a pogány hagyományokkal folytatott harcot hangsúlyozza, hanem a kapcsolódó hiedelmek bűnösségét is. A szöveg jelentős hatással volt a középkori boszorkányságról folytatott teológiai diskurzusokra, formálva az egyház álláspontját a mágiával és eretnek gyakorlatokkal kapcsolatban, miközben az egyházi éberség fontosságát hangsúlyozta.

Az egyház állásfoglalására ebben az időszakban már sürgető szükség mutatkozott. Az egész kontinensen ellentmondásos törvények születtek a boszorkányok és vérszívó strigák ügyében. A 6. századi Lex Salica még hitelesnek tekinti a repülő és emberevő boszorkányok létezését, míg a 7. századi germán törvények már büntetni rendelik azt, aki másokat strigának titulál. Rothari 643-ban kibocsátott törvényei kifejezetten elutasítják a strigák létezését, ahogyan Nagy Károly 787-es rendelete is megerősíti ezt az álláspontot.

A Lex Salica, vagyis a száli törvény, az egyik legrégebbi európai jogi gyűjtemény, amely a mai Belgium területén, az Isala folyó partján letelepedett száli frankok jogrendjét rögzíti. Ezen törvények I. Klodvig uralkodása alatt születtek (466-511), és azóta többször is módosították őket. A legutolsó kiegészítéseket Nagy Károly végezte el (uralkodott: 768-813), aki például kimondta, hogy a boszorkányok nem léteznek.

Hiába persze az egyház korai elnéző igyekezete - egyre többen írtak és jelentettek boszorkányokról a 11-12. században. Például Thomas Becket titkára, a későbbi chartres-i püspök, John Salisbury is írásban fektette le: boszorkányok vannak.

"Azt mondják, egy noctiluca avagy Heródiás, avagy az éj boszorkány uralkodója éjszakai gyűléseket hív össze, amelyeken lakomáznak, randalíroznak és egyéb rítusokat is véghez visznek, amelyek keretében egyeseket megbüntetnek, másokat megjutalmaznak érdemeiknek megfelelően. Ezen túlmenően csecsemőket helyeznek ki lámiák elé, és úgy tűnik, szétvágják, megeszik, és mohón a boszorkányok gyomrába tömködik őket." (John Salisbury: Policraticus)

A magyar boszorkányok története valóban különbözik az európai országokban zajló eseményektől. A Kárpát-medencében sokkal több nő és férfi menekült meg a boszorkányperek alatt, mint például a konzervatív német vagy spanyol városokban, ahol a szigorú inkvizíciós rendszerek szinte mindent elpusztítottak. Az elmúlt három évszázadban összesen ezer embert vonhattak felelősségre boszorkányság vádjával, és meglepő módon a vádlottak több mint fele túlélt a bírósági eljárásokat. Ezen túlmenően, a boszorkányüldözések nálunk sokkal később indultak el, mint Nyugat-Európában, ami még inkább kiemeli a magyar történet sajátosságait.

A magyarországi boszorkányokkal kapcsolatos első írásos említést Könyves Kálmán király (1095-1116) tette, aki meglehetősen határozottan foglalkozott a témával. A törvényben mindössze annyit mondott róluk, hogy a "strigák", vagyis a boszorkányok nem léteznek, így a róluk folytatott diskurzus feleslegesnek bizonyult. Ezzel a megjegyzéssel a király nemcsak a boszorkányhiedelmeket próbálta eloszlatni, hanem a társadalmi és jogi diskurzusban is határozott állásfoglalást képviselt.

A "striga" kifejezés, amelynek többes száma "strigae", a latin nyelvből ered, és a középkor folyamán vált elterjedtté. E titokzatos lényeket éjjeli, madárszerű entitásokként vagy boszorkányokként képzelték el, akik emberekre, főként gyermekekre vadásztak. A hiedelmek szerint ezek a lények vért szívtak vagy akár a húsukat is felfalták. A strigae mítosza a hirtelen, rejtélyes betegségek és halálesetek mögött álló magyarázatként funkcionált, hozzájárulva a középkori emberek félelmeihez és világképéhez.

A magyar boszorkányüldözés legelső periódusában így nem a strigák, hanem a kereszténység előtti sámán/táltos szertartásokat még gyakorló egyének kerültek a boszorkányüldözés célkeresztjébe. Ők mentesülhettek a vád alól, ha kijelentették: táltosok. Ezt a mentséget egészen az 1700-as évekig elfogadták a magyar boszorkányperekben - ami példátlanul elnéző az egész kontinensen.

Miközben Ince pápa az 1200-as évek közepén megalapította, majd hamarosan kibővítette az inkvizíció nyomozóinak rendszerét, hazánkban a boszorkányügyek terén viszonylagos nyugalom honolt. A perek igazi virágkorát a 17. században, a vallási megosztottság idején éltük meg, amikor Magyarország félig protestáns, félig katolikus volt. Míg nyugaton az inkvizítorok irányították a boszorkányperes eljárásokat, a Kárpát-medencében a világi hatóságok játszották a főszerepet e kényes ügyekben.

A nyugat-európai inkvizíció egyik legismertebb irányelve a "Malleus Maleficarum", azaz a "Boszorkányok pörölye" volt. Ezt a kötetet 1486-ban adta ki Heinrich Kramer, aki Henricus Institoris néven is ismert, német katolikus pap és inkvizítor. Kramer alapos kutatómunkát végzett, és könyve közel két évszázadon át alapvetően befolyásolta a boszorkányság vádjával kapcsolatos eljárásokat. Az általa megfogalmazott kritériumok alapján sok embert nyilvánítottak boszorkánynak, míg az inkvizítorok a Kramer által leírt brutális vallatási módszereket alkalmazták. Ezek a módszerek gyakran annyira kegyetlenek voltak, hogy számos vádlott belehalt a kínzásokba. Ezzel szemben hazánkban a boszorkányüldözés eljárásai kevésbé szigorúak és végzetesek voltak.

A Boszorkányok pörölye három részre oszlik. Az első rész teológiai érveket hoz fel a boszorkányság létezése mellett. A második rész a boszorkányok állítólagos tevékenységeit és módszereit írja le. A harmadik rész gyakorlati tanácsokat ad a boszorkányperek lefolytatásához, beleértve a kihallgatás és a kínzás módszereit is. A könyv hangsúlyozza, hogy a nők hajlamosabbak boszorkánnyá válni, mivel állítólag erkölcsi és spirituális szempontból gyengébbek, így erősen nőgyűlölő szemléletet tükröz. A könyvet VIII. Ince pápa 1484-es Summis desiderantes affectibus bullája támogatta, és több mint két évszázadon keresztül széles körben használták Európában a boszorkányüldözések során.

A "maleficus" kifejezés olyan egyénekre utalt, akiket varázslás, ártás vagy méregkeverés gyanújával illettek. Ezeket az embereket gyakran istenítéleteknek vetették alá, például a tüzesvassal végzett próbának vagy a vízpróbának. Ha valakit a tüzes vassal megégettek, és három napon belül felépült, azzal saját magát terhelte meg; hiszen ez a gyógyulás bűnösségét sugallta. Hasonlóképpen, ha valakit összekötve dobtak a folyóba, és felmerült a víz felszínén, az is bűnösnek számított. Az ilyen esetekben a halál elkerülhetetlen volt - akár az égési sérülések, akár a vízbefulladás következtében. De a legrosszabb az volt, hogy túlélése szinte démoni teljesítménynek számított. Ez a szörnyű logika számtalan ember életét oltotta ki.

A magyar boszorkányperek a megmaradt periratok alapján kétségtelenül két fő kategóriába sorolhatók. Az ügyek egy részében olyan vádpontok bukkannak fel, amelyek nem csupán hazai sajátosságok, hanem az európai boszorkányüldözés általános vádjai is: a sátánnal kötött szövetség, a boszorkánygyűlések a titkos szombatokon, ahol az ördöggel való közösülés, kannibalizmus, fekete misék, a boszorkányok repülése, illetve az ördög stigmái szerepeltek.

A magyar bírák és vizsgálók, akárcsak a nyugati inkvizítorok, kezdetben a legegyszerűbb módszert alkalmazták a vádlott cselekedeteinek feltárására: a kikérdezést. A kötelező kérdések között a következők voltak:

Természetesen, íme egy egyedibb verziója a szövegnek: "Szövetséget kötöttél az ördöggel? Mikor és hol történt mindez, és mi váltotta ki ezt a lépést? Mikor léptél be ebbe a titkos szövetségbe, és tagadtad meg közben Istent? Mit csináltatok akkor? Vendégül láttátok egymást, vagy többször is megfordultatok hasonló összejöveteleken? Hol zajlottak ezek az események? Valóban közösködtél az ördöggel? Milyen boszorkányok alkotják a társaságodat, és hol találkoztatok?"

Amikor a vádlott elszántan kitartott ártatlansága mellett, nálunk is megkezdődhetett a kínvallatás - ám ez nem mindig volt jellemző. Szeged városa különösen félelmetes helyszínnek számított a boszorkányság vádjával indított eljárások során - de erről majd bővebben később mesélek.

A rendelkezésre álló periratok alapján a magyar földeken körülbelül ezer embert ítéltek el boszorkányság vádjával, mindez mintegy háromszáz év leforgása alatt. Az elítéltek körülbelül egyharmadának ítélete végződött halálos büntetéssel. A három részre szakadt országban a hatóságoknak sokkal sürgetőbb ügyeik akadtak, mint hogy a boszorkányperekkel terheljék az éppen csak működő közigazgatást és végrehajtási rendszert. Magyarország területén nem készült sok rajz, és a nyugaton elrettentés céljából gyakran terjesztett illusztrációk sem maradtak fenn a perekről. A török hódoltság idején ezek a dolgok nem voltak annyira lényegesek. Talán éppen ez volt a magyar boszorkányok szerencséje.

A magyar perek nagyobb része nálunk nem a fent idézett, általában kínvallatás nélkül be nem ismert, teljesen képtelen vádpontok köré szerveződtek; a vádak nem voltak annyira komplexek és átfogók, mint amilyenek a nyugati jegyzőkönyvekben szerepelnek. Többnyire arra vonatkoznak, hogy a boszorkánynak tartott személyek embert vagy állatot megbetegítettek, esetleg halálba is kergettek; állattá tudtak változni; erkölcstelen életet éltek, mindenféle ismert varázseljárást folytattak: ellopták a tej hasznát, addig dörömböltek láthatatlanul vagy állat képében, amíg nem kaptak ajándékot, sok esetben jövendőt is mondottak és gyógyítottak. Sőt, az egyik perben még az is kiderül a tanúvallomásokból, hogy maga a boszorkány nem akart gyógyítani, de a beteg erőszakkal kényszerítette, hogy bizonyos gyógyító eljárásokat végezzen el rajta.

Egy 1700-as években zajló debreceni per során a következő vádakat fogalmazták meg: "Kis Istvánné, a bűvészettel és bájjal megáldott, ódon hagyományokat őrző, varázslatos képességekkel rendelkező, Szent Gellért hegyére járó, ördögökkel barátkozó boszorkányos egyéniség, aki emellett még prostituált is."

Ugyanekkor egy férfit, Csapó Ádámot is azzal vádolnak, hogy ő magát boszorkánynak, Szent Gellért hegyére járónak vallotta.

A peranyag és a tanúvallomások áttanulmányozása után a kutatók arra a megállapításra jutottak, hogy a tárgyalás során a vádakról meglehetősen csekély információt osztottak meg. A beszélgetés főként arról folyt, hogy melyik csapszékben mulattak a vádlottak bor mellett. Emellett több, könnyű erkölcsű hölgy viselkedése is terítékre került. A szerelem varázslása és a féltékenység sem maradt ki a diskurzusból:

"Hallotta volna az inctátul, hogy sebes lévén a keze, kérdették, mi lelte volna? Felelte, hogy Sóderné, a pogánylelkű, egynéhány magával bejött az ablakon egy nagy késsel, az metszette meg."

Szó esik a vallomásokban egy török bábáról is, aki elszökött Debrecenből, mert attól félt, hogy szintén belekeverik a boszorkányperekbe. Többféle gyógyító és rontó eljárás kerül szóba. 69 tanút hallgattak ki ebben a zűrzavaros perben.

A kutatók szerint a bírák maguk sem látták világosan, hogy mi a tennivalójuk. Mindenesetre az egyik vádlottat, Kis Istvánnét, halálra ítélték, nem mintha boszorkány volta bizonyítást nyert volna, de paráznasága és részegeskedése közismert volt. Csapó Ádámot és a másik női vádlottat viszont felmentették, mert a zavaros tanúvallomásokból semmi nem derült ki.

Egy érdekes debreceni perről, amely 1735-ben zajlott, a következő információkat találhatjuk:

"Az elmúlt esztendőben, pünkösd táján a konyhán pecsenyét sütvén a fatens, a kéményén tyúk képében berepült Varga Istvánné és mindjárt asszonnyá változott; fojtogatta a fatenst és egész testét összerontotta. Azután így szólott hozzá: eredj kutya; s az ajtón kiment. Úgy találták, mint a halottat, nyolc hétig nem ehetett s nem ihatott, s száját sem táthatta fel; ha nem ásíthatott; s mihelyt az ásítást elhagyta, mindjárt bécsukódott a szája."

E boszorkányper külön érdekessége, hogy a vádirat magában foglalja azt az imát is, amelyet Varga Istvánné diktált le a "Nemes Tanács" előtt:

Ó, hatalmas és édes Istenünk, igazságos és jóságos Úr, könyörgöm hozzád, védd meg és oltalmazd meg minket minden bajtól; különösen a gonosz szellemektől, azok álnok mesterkedéseitől, veszedelmes kísértéseitől és ártalmas hatásaitól. Kötöm e szavakat az élő Isten, a Szent erő, a Szent hatalom és a Szent gyűrű nevében: pecsételd el ezt a gonosz Sátánt, ezt a lidérces lényt, ezt a romlott ördögöt, aki kínozza a szívünket, gyötri az elménket, és háborgatja a lelkünket. Jézus Krisztus szenvedéséért, megcsúfolásáért és a három vasszeg által hozott vérontásáért: kelj fel, és igyál a Szent vérből, amely a mi Urunk, Jézus Krisztus megpróbáltatásáért és megalázásáért ontatott. Soha nem volt még olyan csodás időpont, mint amikor Krisztusunk világra jött.

Ezután három alkalommal elmondta a Miatyánkot, Böszörményben élt, és Gyengénétől tanulta meg, ahogyan ő szokta mondani.

A per szakértője úgy véli, hogy a vádlott ezt az imádságot azért diktálta a bíróság előtt, hogy bizonyítsa: lehetetlen, hogy boszorkány legyen, hiszen aki ilyen gyönyörű szavakkal fordul az Úristenhez, az nem lehet gonosz. A bírák ismételten tanácstalanok voltak, és végül - akárhogy is forgatták az imát - Varga Istvánnét megvesszőzésre ítélték, s Debrecenből száműzték. Német vagy spanyol földön valószínűleg a máglyán végezte volna.

A magyar boszorkányok története tele van misztikummal és rejtélyekkel, hiszen sokszor ők voltak a magyarázatok forrásai a megfoghatatlan jelenségekre. A néphit szerint a természet erőit irányító női alakok gyakran kerültek a hatóságok látókörébe, különösen, amikor az időjárás furcsa változásai miatt perek indultak ellenük. E perek közül talán a legfélelmetesebb a szegedi nagy boszorkányper, ahol a vádak szerint a boszorkányok az esőt árusították. E bűnügy következtében a napfényben gazdag területen szárazság sújtotta a földeket, ami újabb félelmeket és hiedelmeket szült a közösségben.

Ez volt az 1728-as nagy szegedi boszorkányper - a magyar jogtörténet legvéresebb és legszomorúbb boszorkányüldöző, de valójában koncepciós pere. Története Darvasi László 2016-ban megjelent Taligás című regényéből is ismerős lehet. A perben 12 vádlottat - köztük a város akkori leggazdagabb polgárát és egykori bíráját, a 82 éves Rózsa Dánielt - ítéltek máglyahalálra és végeztek ki a ma Boszorkánysziget névre hallgató területen.

Az 1720-as évek Szegedén sötét árnyakkal telt, amikor a várost súlyos szárazság, éhínség és járvány sújtotta. A lakosok keserű panaszai nyomán indult meg a boszorkányper, amely kezdetben csak a hírhedt Kökényné Nagy Anna bábaasszonyra irányult, akinek már régóta rossz természete és átkos beszéde miatt sokan gyanakodtak. Az asszony, aki haragját nem titkolta, sorra vádolta meg azokat, akikkel konfliktusba került, s a vizsgálók ebből merítettek ötleteket, hogy ki kellene még a rácsok mögé zárni. A vádak egyre súlyosabbak lettek, és hamarosan a város egykori főbírája is a tömlöcben találta magát. A kínzások hatására a férfi kétségbeesetten mindent bevallott, amit a vallatók sugalltak neki. A vádak között szerepelt, hogy ő lenne a boszorkányok főnöke, aki társaival együtt egy akó pénzért hét évre eladta a csapadékot a törököknek. A történet szerint az esőt egy zacskóba kötötte, amelyet ügyesen rejtett el a hordók alatt, hogy így megakadályozza a város vízellátását. Az események sodrában a félelem és a gyanakvás mindent elborított, és Szeged történetének sötét fejezete kezdődött el.

A per végén, 1728. július 23-án a 12 vádlottat a Boszorkányszigeten, négyesével, összesen három oszlophoz kötözve égették meg nyilvánosan - a végrehajtást Szeged egész lakossága végignézte. A per híre nagy port vert fel - még a bécsi udvarig is eljutott, ahol megütközést keltett ugyan, de sem az igazságszolgáltatási rendszer egészére, sem a jogrendre, sem pedig az ügy eljáró bíráira nem volt semmilyen konkrét következménnyel - legalábbis 1728-ban még nem. De a maga korában is elavultnak és végtelenül középkorinak ítélt eset végül is megmozdította a nehézkes közigazgatási-bírói rendszert (hamarosan részletezzük).

A magyar boszorkányok a varázslatok különleges mesterei, akik az oldó-kötő erők játékában otthonosan mozogtak. A néphagyomány úgy tartotta, hogy ezek a női alakok nem csupán gyógyításra voltak képesek, hanem átkokkal is sújthatták embertársaikat. Volt, aki gyógyítás megtagadása miatt került a bíróság elé, hiszen a közösség féltette magát a veszélyes hatalmaktól. Az ősök hite szerint a rontást csak az tudta eltüntetni, aki azt előidézte; így, ha a boszorkány elhunyt, az átok továbbra is terhelt, és senki sem tudta azt levetni. Emiatt gyakran alkalmaztak megvesszőzéses vagy kiűzéses büntetéseket, hogy a közösség védelmét szolgálják – a biztonság érdekében.

A magyar boszorkányok közt sok a bába - több, mint nyugaton. És itt jön a képbe a seprű. A magyar paraszti kultúrában bevett szokás volt, hogy az otthonról távozó asszony a seprűjét az ajtó mellé támasztotta, a házon kívül - hogy láthassák, nincs odahaza. Ha viszont nem volt otthon, és a seprűt sem láttak a porta ajtajánál, akkor kézenfekvő magyarázatnak tűnhetett, hogy az asszony a seprűn távozott. (Miközben lehet, hogy vajúdóhoz sietett, és egyszerűen nem volt ideje a szertartásos seprűelhelyezésre.) De pontosan ezt nem tudhatjuk. Ami biztos: bábákat sem ítéltek halálra boszorkányság vádja miatt - mert szükség volt gyógyító munkájukra.

A perek során különleges magyar szereplőket is felfedezhetünk, akik a néphit gazdag világát tükrözik. A lidérc, más néven lúdvérc, egy ártó szellem, amely a boszorkányok kísérőjeként tűnik fel, sötét és baljós aurával övezve. Éjfélkor érkezik a földi világba, különösen, ha egy fekete tyúk tojását éppen akkor kiköltik. A lidérc alakját a magyar nép Ázsiából hozta magával, és különböző helyeken eltérő jellemzőkkel bír. Erdélyben például a vérszívó vámpírokhoz hasonlítják, míg más vidékeken a nyugati folklórban ismert succubus és incubus alakját idézi, akik az álmodókat kísérti meg, bírva őket paráználkodásra, vagy egyszerűen csak ráülve a mellkasukra, hogy megnehezítse az éjszakai pihenést. A lidércekkel rokon démonok is léteznek, s ha egy boszorkánynak lidérce volt, amelyet senki sem láthatott, de a faluban mindenki "tudott" róla, az súlyosbító tényezőnek számított. Még akkor is, ha a lidérc csupán azért került elő, hogy magyarázatot adjon a megmagyarázhatatlanra – például, hogy miért tűnik el olyan gyorsan egy kölcsön…

A Schram Ferenc által dokumentált perek között nyolc esetben találkozunk a lidérc fogalmával. Egyik Szabolcs-Szatmár megyei ügyben például arról olvashatunk, hogy a vádlottnak "szép iromba lidérce" van, ami érdekes képet fest a vád alá helyezett személyről. Egy másik, Vas megyéből származó perben egy özvegyasszony pénzügyi segítséget kért egy másik nőtől, ám később panaszt emelt, kijelentve, hogy a kölcsön forrása ördög vagy lidérc volt, amiért az olyan gyorsan eltűnt. Egy másik esetben pedig arra derül fény, hogy a boszorkány egy lidérccel osztja meg az életét, ami különös kapcsolatokat sejtet a két lény között.

És még egy helyspecifikus mozzanat: magyar boszorkányok a peranyagok szerint a Gellért-hegyen vagy a Tokaji-hegyen gyűlnek össze. Föltételezték, hogy ezek régebben pogány kultuszhelyek voltak, de az sem lehetetlen, hogy csupán a borospincékkel teli borvidék vonzotta oda a "boszorkányokat".

A 18. század közepén végre elindult a változás. Valószínűleg a szegedi nagy boszorkányper hatására kezdtek el Ausztriából vizsgálóbírókat kiküldeni a magyarországi boszorkányperek levezetésére. Ekkortól a perek is jobban kezdenek hasonlítani a nyugati boszorkányperekhez - eljárásrenddel, bizonyítással, a terhelt és a tanúk alapos kihallgatásával. Mindez akkor, amikor már az inkvizíciónak leáldozott, és a boszorkányüldözés kora a kontinensen nagyjából véget ért. De szerencsére nem tartott sokáig ez az időszak. Mária Terézia (uralkodott: 1740-1780) tiltotta be végleg a boszorkányüldözést, és a boszorkánykodás tényállása kimaradt az 1770-ben hatályba lépett büntetőkódexből, a Constitutio Criminalis Theresianából is.

Az utolsó magyar boszorkány sorsa már nem változott meg. Deák Mihályné Berkesz Sárát Nagybánya városának bírósága bűnösnek találta boszorkányság és gyújtogatás vádjában, és pallos általi halálra ítélte. Az ítélet végrehajtására 1762-ben került sor.