A munkafüggőség három lépése, amelyeket érdemes korán észrevenned.
A munkafüggőség mögött számos tényező húzódhat meg, kezdve az alacsony önértékeléstől egészen addig, hogy sokan csak akkor érzik magukat szerethetőnek, ha folyamatosan kiemelkedő eredményeket érnek el.
A munkafüggőség fogalmát 1971-ben Wayne E. Oates amerikai pszichológus vezette be, aki saját bevallása szerint maga is szenvedett a munkamániától. Az eleinte főként pozitívként értékelt attitűd az idő múlásával egyre inkább negatív fényben tűnt fel. Ennek a jelenségnek a terjedésében jelentős szerepet játszottak a kulturális háttér, a gazdasági kényszerek, valamint a technológiai fejlődés, amelyek együtt formálták a munkához való viszonyunkat.
A nyolcvanas években terjedt el a kétkeresős családmodell, a technikai vívmányok fejlődése pedig megkönnyítette a munka és magánélet határvonalainak könnyebb elmosódását. Egy 1990-es kutatás szerint egy átlag amerikai évi száznegyven órával dolgozott többet már, mint két évtizeddel korábban. A társadalmi és kulturális okok között szokták emlegetni még a protestáns munkaetikát, ami a kapitalista eszmék egyik alapja, de a szocializmus sem maradt el mellette, hiszen központi értéknek tekintette a munkát, ami nemcsak gazdasági szükségszerűség, de az önmegvalósítás eszköze is.
A túlzott, negatív értelemben vett munkavégzés nem csupán a nyugati világ sajátossága. Japánban például külön terminológiát alakítottak ki a "karósi" kifejezés révén, amely a munkához kapcsolódó, hirtelen bekövetkező haláleseteket jelöli. Ez a jelenség nemcsak Japánban, hanem Dél-Koreában és Kínában is széles körben elterjedt. Nyugati szemszögből nézve szinte hihetetlen, hogy egy ilyen tragikus jelenséghez újabb név is tartozik: a karósi következtében öngyilkosságot elkövető egyének a "karódzsiszacu" elnevezést kapták, és sajnos a számuk évről évre növekszik.
Habár a helyzet nem ennyire drasztikus nálunk, a munkamánia komoly problémákhoz, akár egészségügyi károsodáshoz is vezethet, a kiégésről, mint további reális veszélyről nem is beszélve. Nézzük meg hát, mit is jelent pontosan. Egy olyan, szenvedélybetegséghez hasonló jelenség, aminek a társadalmi megítélése alapvetően pozitív - hiszen az illető a kezdeti időkben jól teljesít, a vágyott karrier szépen épül, minden mércével mérve sikeresnek számít -, épp ezért olyan nehéz nemcsak a felismerése, de a kezelése is.
- Az utolsó említett dologban csupán a hasznosságot fogja szem előtt tartani. De mik azok a figyelmeztető jelek, amelyekre érdemes odafigyelned? Íme néhány tipp.
A kiégéshez hasonlóan a munkamánia esetén is stádiumokról beszélnek - szintekről, hogy a munka mennyire kebelezte be az életünket. Íme a munkafüggőség 3 stádiuma.
A teljesítmény és a szenvedély a tetőfokára hágott, amit a munkáltató is maximálisan értékel, mind anyagilag, mind a karrierlétra magasabb fokain. Ebben az időszakban a család is megértőbb, hiszen az összefogásuk célja a közös jövő megteremtése. A munka nem csupán feladat, hanem igazi örömforrásává vált, amely szinte elnyeli a többi szabadidős tevékenységet is. Az egyén határidőkön túl is dolgozik, folyamatosan új kihívások elé állítva magát, mindig többet és többet várva el saját magától.
A mindennapi munkavégzés időtartama folyamatosan növekszik, és elérheti a 12-16 órát is. Az állandó kimerültség érzése már szinte normává vált, és a szabadnapokon sem talál pihenésre alkalmas időt, hiszen ilyenkor is "becsúszik" egy-két óra munka. Hosszabb szabadságot ritkán vesz ki, ha pedig mégis megteszi, mindig talál valamilyen ürügyet, hogy azt félbeszakíthassa. Minden tevékenysége és emberi kapcsolata szorosan összefonódik a munkával, még a családtagjai is gyakran belekerülnek a feladataiba, így a munka és a magánélet határai teljesen elmosódnak.
A környezet egyre nehezebben tolerálja a függőséggel együttjáró viselkedést: otthoni feladatait elhanyagolja, kapcsolatai munkakapcsolatokra szűkülnek, az időérzéke megbomlik - állandó időzavarban van, késik, határidőkkel csúszik, a teljesítmény leromlik, állandósul a hibázás, gyakori érzelmi hullámok és kitörések jellemzik, a kritikákat nehezen viseli, a letargia és a kimerültség állandósul, szinte "robotüzemmódban" létezik. Az utolsó stádiumban fejfájás, állandósult migrén, étvágytalanság, szédülés jelentkezhet, szélsőséges esetben pedig idegrendszeri megbetegedéssel is járhat.
A korábban említett társadalmi és gazdasági kereteken túl a munkamániás személyek pszichológiai aspektusai is jelentős szerepet játszanak. A teljesítménykényszer gyakran önbizalomhiányból vagy nárcisztikus személyiségzavarból ered. Ha valaki gyermekkorában azt tapasztalja, hogy csupán akkor részesül figyelemben és szeretetben, ha teljesít, felnőttkorában is erre a mintára építi életét. Ezen dinamika mélyen befolyásolja a felnőttkori viselkedését és önértékelését, így a munkához való viszonyát is.
A szeretet iránti vágy és a megfelelés kényszere gyakran meghúzódik a háttérben, amikor a munka világába menekülünk. Sokszor a saját magunkban érzett hiányosságokat próbáljuk kompenzálni a feladatok teljesítésével. Amikor nem merünk szembesülni a bennünket foglalkoztató problémákkal, a túlzott munkavégzés válhat elterelő stratégiává, amely segít elrejteni a valódi érzéseinket. Ez a jelenség kísértetiesen hasonlít ahhoz, ahogyan egyesek az alkoholhoz vagy drogokhoz folyamodnak; ezért nem meglepő, hogy a workaholizmus kifejezés is hasonló vonásokat hordoz.
Ha most azt suttogod magadban, hogy de hát te szereted a munkádat, mi ezzel a baj, akkor rögtön megnyugtatunk: nincs ezzel semmi baj, sőt szerencsés vagy, ha mindezt elmondhatod magadról! Ahogy azzal sincs összefüggésben a munkamánia, hány órát dolgozol. Inkább akkor beszélünk workaholizmusról, ha nem tudsz vagy nem mersz kilépni a munkaszerepedből, és az bekebelezi az életed egyéb aspektusait - szabadidődet, energiádat, kapcsolataidat. Nem kikapcsolódás - sőt idegesít - a pihenés és akkor sem tudod leállítani a fejedben a munkát, ha épp a szeretteiddel vagy. Ahogy például a kiégésnél, itt is lényeges, hogy őszinte legyél magaddal és ismerd be, ha problémát észlelsz. Vagy hallgass azokra, akikben megbízol és akik épp jelzik, hogy baj van.
Sokan hajlamosak azt állítani, hogy nincs más választásuk, mert a munkahelyük elvárásai ezt diktálják. Azonban lényeges, hogy megkülönböztessük a két fogalmat: a kötelező elvárásokat és azt, hogy képtelenek vagyunk nemet mondani a ránk nehezedő nyomásnak.
Előbbi esetén örömet érzel, de ha kell, ki tudsz kapcsolódni, utóbbinál viszont képtelen vagy leállni, még akkor sem, ha már a tested is jelez. A vállalati kultúra igen fontos kialakító tényező: a túlzottan versengő munkahelyi légkör, a kommunikált és magas elvárások, a munkahelyi konfliktusok és az elvárt túlóra mind hozzájárulhat a kórós, túlzott munkavégzés kialakulásához. Pontosan ezért lényeges, hogy ha felismered magadon a jeleket, fordulj segítségért pszichológushoz vagy coach-hoz, ne várd meg, amíg esetleg krónikus betegség vagy akár a kiégés kialakul. Soha nem szégyen beismerni, ha valami sok, ha valami most épp erődön felüli.
