A szabad akarat valójában csupán egy illúzió? E kérdés köré számos filozófiai és tudományos diskurzus épül, amely a döntéseink mögötti motivációkat és hatásokat vizsgálja. Vajon valóban mi irányítjuk a saját sorsunkat, vagy csupán a környezetünk, genetika
Emberi lényünkből fakadó egyik leglényegesebb tulajdonságunk a szabad döntési képesség. De vajon valóban így van, vagy csupán elménk egyfajta illúzióját kergetjük? Lehetséges, hogy valójában nem tudunk kiszabadulni a fizikai világ szigorú oksági láncolatából, és a génjeink által kijelölt úton vagyunk kénytelenek haladni?
Laplace híres gondolatkísérlete azt sugallja, hogy ha létezne egy démon, aki maradéktalanul ismerné az univerzumban létező összes objektum aktuális állapotát és mozgását, valamint a fizika törvényeit, akkor képes lenne teljes pontossággal előre jelezni a jövőt. Azonban a 20. század elején kibővült kvantummechanika jelentősen árnyalja a klasszikus fizika determinisztikus világképét. Heisenberg határozatlansági relációja rávilágít arra, hogy a természet jelenségei alapvetően valószínűségi jellegűek, így a múlt és jövő közötti összefüggések nem olyan egyszerűek, mint ahogy azt Laplace gondolja. Ez a mikrovilágban megjelenő bizonytalanság azonban nem biztosít alapot az emberi választási szabadság számára, hiszen az emberi döntések forrása nem a belső szubjektív élményekből, hanem a tudatunktól független okokból ered. Továbbá, az idegi információátvitel is több idegsejt egyidejű, szinkronizált aktivitásán múlik, amely a statisztikai elvek alapján képes elnyomni az egyes sejtek szintjén fellépő kvantumzajok hatását. Ezért a kvantummechanika fényében a determinisztikus világkép helyett egy bonyolultabb, sokkal inkább valószínűségi alapú megértést kapunk az univerzumban zajló folyamatok működéséről.
Bizonyos idegélettani vizsgálatok arra utalnak, hogy döntéseink akár másodpercekkel a tudatosulásuk előtt megszületnek. Ez a megfigyelés megkérdőjelezi a klasszikus értelemben vett szabad akarat létét, hiszen azt sugallja, hogy a tudat - amelyet a szabad akarat forrásának tartunk - inkább megfigyelő, mintsem valódi döntéshozó. Az is elképzelhető, hogy a tudat egyfajta ellenőrző szerepet tölt be: folyamatosan követi és korrigálja azokat a modelleket, amelyeket az agy automatikusan generál a külvilág eseményeinek előrejelzése végett.
Ha valóban ez a helyzet, akkor némi szabadság marad a tudat számára, mivel aktívan közreműködik a viselkedés irányításában - még ha nem is ő kezdeményezi a döntéseket. E kérdésben akkor látunk majd tisztán, ha sikerül azonosítani, mely agyi régiók felelősek a tudatosulás létrejöttéért, és ezt követően tisztázni tudjuk az idegi aktivitás és a viselkedés közötti oksági összefüggéseket.
A genetikai determinizmus radikális nézőpontja szerint a gének szigorúan meghatározzák viselkedésünket, személyiségünket és döntéseinket. Azonban az utóbbi évtizedek tudományos kutatásai világossá tették, hogy a gének nem csupán merev kereteket szabnak meg, hanem inkább kedvező hajlamokat generálnak, amelyek a környezeti tényezőkkel kölcsönhatásban alakulnak. E kölcsönhatás során a génkifejeződés epigenetikai mechanizmusokon keresztül valósul meg, ami lehetővé teszi a genetikai információk rugalmas alkalmazását. A gének szerepe kiterjed a jutalmazó és averziós agyi rendszerek működésére is, amelyek alakítják motivációinkat, preferenciáinkat, félelmeinket és elkerülési reakcióinkat, így közvetve befolyásolják döntéseinket és cselekedeteinket. A prefrontális kéreg (PFC) különösen kulcsszerepet játszik a döntéshozatal végső fázisában, hiszen integrálja a kognitív funkciókból, érzelmi állapotokból, valamint érzékelési és mozgásszabályozó rendszerekből származó információkat. A PFC tehát az emberi szabad akarat mentális bástyája, amely elméletileg képes ellenállni a genetikai hajlamoknak. Az ezen agyi terület fejlettsége döntő jelentőségű abban, hogy mennyire képes egy egyén szembeszállni a genetikai prediszpozíciókkal. Az alacsonyabb szintű kognitív kontroll, mely különféle pszichológiai torzításokkal párosul, inkább az evolúció során rögzült viselkedési minták érvényesülését segíti elő, míg a magasabb kognitív komplexitás szélesebb spektrumú döntési lehetőségeket kínál. Éppen ezért a tanulás nem csupán hasznos, hanem elengedhetetlen a szellemi szabadságunk kibővítéséhez.
Nézzünk egy jelenkori - társadalmi relevanciákkal is rendelkező - vitát Daniel Dennett tudományfilozófus és Robert Sapolsky neurobiológus között a szabad akarat kérdéséről. Sapolsky radikális determinista nézete szerint az emberi elme képtelen meghaladni a fizikai és biológiai meghatározottság korlátait. Érvelése szerint másodpercekkel egy döntés megszületése előtt az agyműködést hormonális hatások szabályozzák; az epigenetikai módosulásokat, valamint az idegrendszer finomszerkezetét és működését évekkel vagy évtizedekkel korábbi tapasztalatok alakítják ki; míg az agy alapstruktúráját és funkcióját évmilliós evolúciós hatások formálták a génekre ható szelekciós mechanizmusok révén. Sapolsky példaként említi a Parkinson-kóros betegeket, akiknél a dopaminhiány döntésképtelenséghez vezet. Ha azonban pótoljuk a dopamint, a döntési zavar enyhülhet - ami arra utal, hogy a viselkedést elsősorban az agy neurokémiai állapota determinálja, nem pedig a tudatos akarat. Dennett ezzel szemben a kompatibilista álláspontot képviseli: elismeri a biológiai korlátokat, de hangsúlyozza az agy képességét arra, hogy felülírja az automatikus reakciókat. Dennett szerint a szabad akarat nem a fizikai vagy a biológia determinizmus hiányát jelenti, hanem azt, hogy képesek vagyunk reflektálni döntéseinkre, értékelni az alternatívákat, és ezáltal módosítani viselkedésünket.
Úgy tűnik, hogy a két kiemelkedő tudós, Sapolsky és Dennett, párhuzamosan haladnak, ám különböző fogalmi keretekben mozognak, ami a diskurzusuk zavarát okozza. Sapolsky a szabad akaratot egy fizikai okságon túllépő, ámde nem létező attribútumnak tekinti, míg Dennett a funkcionális képességek szempontjából közelíti meg a kérdést. Végső soron két eltérő társadalmi üzenetről van szó: Sapolsky nézete szerint az egyén nem vonható felelősségre a cselekedeteiért, mivel nem áll rendelkezésére választási lehetőség. Ennek következtében az emberi természet nem minősíthető rossznak, még akkor sem, ha bűncselekményt követ el - csupán az idegrendszere rosszul van "huzalozva". Ugyanakkor Sapolsky nem vonja kétségbe a büntetés jogosságát, mivel az viselkedésmódosító hatással bírhat.
Dennett kiemeli, hogy az emberi önirányítás és tanulás képességei révén indokolt és lényeges az erkölcsi felelősség fogalmának érvényesítése, akár a büntetőjog területén is.
Az egyén nem pusztán a környezeti és biológiai hatások passzív elszenvedője: a kíváncsiságunk és motivációink olyan gondolatokra és cselekedetekre ösztönöznek, amelyek visszacsatolásként képesek változtatni az agyunk finomstruktúráit - vagyis mi magunk alakítjuk saját döntési apparátusunkat és ezáltal a sorsunk alakulását is. Mindez azonban egy zárt kauzális rendszeren belül is értelmezhető.
Epilógus
Amennyiben a természeti törvények teljes mértékben irányítják elménk működését, felvetődik a kérdés: valóban mi magunk hozzuk-e meg döntéseinket életünk különböző területein, vagy mindez előre elrendelt? Ha génjeink és neveltetésünk formáltak minket egy adott személyiséggé, vajon van-e lehetőségünk kitörni ebből a szerepből, vagy idegi automatizmusaink és kognitív torzításaink teljesen dominálják a gondolatainkat? A Homo sapiens jövője szempontjából fontos lesz tisztázni ezeket a dilemmákat, amint rendelkezésre állnak a megfelelő tudományos eszközök a kérdések alaposabb megvizsgálására.
A közlemény megalkotását az NKFIH Mecenatúra pályázat - MEC_N149002 - segítette, melynek neve: "A holnap útjain: a tudomány és orvoslás új dimenziói".
