A víz mélyén elmerült lány, akinek hősiessége ezrek életét mentette meg.

A tizenkilencedik század végén egy fiatal lány halott testéről egy patológus viaszmásolatot készített, amely a gyönyörű arcát örökítette meg. Ez a különleges arcmás az évtizedek során számos művészt inspirált a huszadik században: a költők és írók mellett zeneszerzők és balettművészek is felfedezték a lány titokzatos történetét, született belőle egyedi művek, amelyek a lány életének egyes mozzanatait vagy motívumait dolgozták fel. Ezen kívül ez a már eltávozott szépség vált Resusci Anne ikonjává, aki ezáltal számtalan életet mentett meg. Resusci Anne az a baba, amelyen az újraélesztés technikáit tanulmányozzák. Miklya Luzsányi Mónika kutatásai során a rejtélyes múlt nyomait követi.

A tizenkilencedik század végén a Szajnából egy fiatal lány holttestét húzták ki, akit nem tudtak azonosítani. Ilyesmi akkoriban nem egyszer előfordult, megvolt a maga rendje, mit kell a hatóságoknak tenniük. Az ismeretlen lány holttestét az Île de la Citén lévő hullaházba szállították, ahol a kor törvényei szerint kiállították. Ezt szó szerint kell érteni, ugyanis a napóleoni háborúk idejétől kötelező volt az azonosítatlan áldozatokat közszemlére tenni, hátha felismeri őket valaki. A korabeli beszámolók szerint volt olyan hétvége, hogy negyvenezren is megfordultak a hullaházban. Valószínűleg a látogatók töredéke volt az, aki eltűnt rokonát kereste, és többen csak borzongani mentek oda.

Mint számtalan más fiatal életében, ennek a lánynak a története is a feledés homályába veszhetett volna, ha a hullaház egyik patológusa nem dönt úgy, hogy elkészít egy viaszmásolatot az arcáról. A műalkotás olyan éteri szépséget és megnyugtató harmóniát tükrözött, hogy sokan csak "a szajnai Mona Lisaként" vagy "a szajnai Madonna" néven emlegették ezt az ismeretlent, akinek arca egyszerre volt titokzatos és lenyűgöző.

A későbbi kutatók számára azonban éppen ez a jelenség vált igazi fejtöréssé. Hiszen egy vízben lebegő holttest nem csupán szomorú, hanem meglehetősen elrettentő látvány is, még ha csupán néhány órát töltött is a víz felszínén. A lány személyazonossága rejtély maradt, de a találgatások szinte azonnal megindultak, mint egy vihar előtti csendben felcsapó szél.

Az első impulzusom az volt, hogy nem is a víz mélyén bukkantak rá, hanem egy tuberkulózisban elhunyt fiatal lány arcának viaszból készült másolatára, aki Jules Joseph Lefebvre neves festő művészi inspirációját szolgálta. Egy másik, a korabeli forrásokból származó verzió viszont arra utal, hogy nem halotti maszkot kell látnunk, hanem egy német manufaktúra egyik mestere által viaszba öntött portrét, amely a készítő művészi kézjegyét hordozza magán.

Persze mi, magyarok sem maradhatunk ki a városi legendák sorából. Párizsban szájról szájra járt az a verzió is, hogy a lány Ewa Lazlo, magyar származású színész- és táncosnő, akit féltékeny szeretője ölt meg, és dobta a holttestét a Szajnába.

Akárhogy is nézzük, a szajnai Mona Lisa híre gyorsan eljutott a világ minden tájára. Az első lépést egy olasz mesterműves, Michele Lorenzi tette meg, amikor elkészítette a lány gipszöntvényből készült portréját. Ezért is kapta az Egyesült Államokban a La Belle Italienne nevet. Lorenzi azonban nem Toscanában, hanem Párizsban találta meg a hírnevet, hiszen több ezer példányban sokszorosította az elhunyt lány arcmását, és ezeket jelentős összegért értékesítette. A szajnai madonna halotti maszkja ezután dísztárggyá vált, és a francia művészeti körök otthonaiban kapott helyet, gazdagítva ezzel a művészeti világot.

Ez most lehet, hogy morbidnak vagy nekrofilnak tűnik, de a tizenkilencedik században, sőt még a huszadik század elején is nagy divatja volt annak, hogy híres emberek halotti maszkjával díszítsék a lakásokat. Elsősorban a "művészfélék", akik példaképeik halott arcának gipszmásolatát függesztették a falra, hogy ihletet merítsenek a nagy mester "virtuális" jelenlétéből.

A művészet iránt elkötelezett mecénások és művészetpártolók szalonjaiban a legnagyobb alkotók, politikai személyiségek és tudósok halotti maszkjainak lenyomatai is megtalálhatóak voltak. A tizenkilencedik és huszadik század határán Párizsban számos másolat készült Beethoven, Chopin, Haydn, Liszt Ferenc, Dante, Shakespeare, Keats, valamint Ady Endre halotti maszkjáról. Ezek a művek nem csupán a múlt nagyjait idézték fel, hanem a művészet és a tudomány találkozásának egy különleges aspektusát is megjelenítették.

A halotti maszkok készítése az ókor óta hagyománynak számít. Gondoljunk csak a világ talán legismertebb halotti maszkjára, Tutanhamonéra; ennek másolatai ma is számos nappalit díszítenek különféle formákban. Bár Tutanhamon halotti arcképe stilizált, a szakrális célon túl – amely lehetővé tette, hogy a lélek visszatérjen a saját testébe – ugyanazt a funkciót töltötte be, mint a tizenkilencedik és huszadik században élt neves személyiségek maszkjai, vagy akár a szajnai madonna. Mindegyikük célja az volt, hogy megörökítse a halott arcát, így megakadályozva, hogy végleg eltűnjön az idő homályában.

Erre azért volt szükség, mert a fényképezés feltalálása és széles körben való elterjedése előtt csak a kiváltságosok arcvonásait tudták festményeken vagy szobrokon keresztül megörökíteni, ám a vágy, hogy ne veszítsük el az arcunkat az elmúlással, ősidőktől az ember sajátja volt. Nem mindenkinek lehetett még Egyiptomban sem olyan díszes halotti maszkja, mint Tutanhamonnak, ám az egyiptomi múmiák mindegyikén megtalálható a halott arca. A fáraók arany szarkofágjai után talán a leghíresebbek a fajjúmi múmiaportrék, amelyek már tehetősebb közembereket ábrázolnak.

Rómában a temetkezési szokások része volt, hogy a halottat egy színész elevenítette meg egy az elhunyt vonásait mintázó maszkban. A patrícius családok ezeket a maszkokat viaszba öntötték, hogy később, valamilyen nemesebb anyagból portrét készíttethessenek eltávozott szerettükről, és valóságos oltárt emeltek neki.

Ez a hagyomány a tizennyolcadik században kelt életre Európában, amikor elterjedtté vált, hogy az elhunytak arcmását viaszból örökítik meg. Ezt követően a viaszmásolatot gipsszel öntötték ki, amely önálló műalkotásként is jelentős értéket képviselt. Emellett a viaszmásolat alapján nemcsak gipszmásolat készült, hanem nemesebb anyagokból is létrehoztak portrékat, így gazdagítva a művészeti palettát és megőrizve az emlékeket.

A Szajnán lebegő Mona Lisa arcmása a huszadik század eleji Párizsban a halottiportrék között az egyik legkeresettebbé vált, és a mai napig is nagy az érdeklődés iránta. Ennek egyik fő oka az, hogy sok (férfi) művészt elbűvölt az arca mögött rejlő isteni nyugalom és szépség.

A maszk, mint mitikus tárgy, először 1898-ban lett központi szereplő: az angol Richard Le Gallienne novellájában. Rainer Maria Rilke Malte Laurids Brigge feljegyzései című regényének egyes gondolatait azonban már konkrétan a vízbe fúlt lány mosolya ihlette, amelyet nap mint nap látott Párizsban időzve. Az 1930-as években ismét valóságos kultusza lett, számtalan irodalmi műben bukkant fel a szajnai Mona Lisa. Louis-Ferdinand Céline, a modern francia irodalom egyik legnagyobb alakja a L'Eglise (A templom) című drámája címlapján szerepeltette a lányt 1933-ban.

A következő évben az orosz származású Vladimir Nabokov egy verssel gazdagította a művészet világát, míg 1944-ben Louis Aragon Aurélien című regényének borítójára a lány arca került. A szerző úgy érezte, ez a portré a legjobban tükrözi főhősének szerelmének egyedi, egyszerre mennyei és hátborzongató szépségét. Aragon felkérte a korszak egyik legnevesebb fotóművészét, Man Rayt, hogy örökítse meg a maszkról készült címlapfotót. Ray sem tudott ellenállni a halott lány varázsának; egy teljes sorozatot szentelt neki, amely Le masque de l'inconnue de la Seine (A szajnai ismeretlen maszkja) címmel vált ismertté.

A könyv végül egy olyan borítóval jelent meg, amelyen a lány feje egy párnán nyugszik, mintha álomba merült volna. Ezzel szemben a francia kiadás borítóján, a digitális technika varázsának köszönhetően, már nyitva van a szeme, ami kicsit hátborzongató hatást kelt. ("Sajnos a patriarchális társadalmakban kialakult hagyomány, hogy a nők passzív, öntudatlan, kiszolgáltatott, halott, tetszhalott vagy alvó állapotban válnak a szépség ideáljává, mind a mesékben, mind a művészetek világában" - a szerk.)

A szajnai Mona Lisa az évek során rengeteg művészt ösztönzött, inspirációt adva nemcsak költőknek és regényíróknak, hanem zeneszerzőknek és balettművészeknek is. Az ikonikus festmény rejtélyes története és kifejező motívumai különféle művészeti ágakban keltek életre, gazdagítva a kultúrát és új perspektívákat nyújtva a közönség számára.

A legnagyobb hatását kétségkívül azzal érte el, hogy ő lett Resusci Anne arca, ezzel pedig számtalan ember életét mentette meg Franciaországban. Resusci Anne nem csupán egy új generációs életmentő baba; rendkívül élethű, pulzusa precízen mérhető, és pupillája valóban reagál a fényre.