Az édesanyja elvesztése mély nyomot hagyott benne, gyermekkori barátai sorra eltávoztak, ő pedig a legnehezebb körülmények között vált világsztárrá. Al Pacino életrajzi könyve betekintést nyújt életének ezen sötét, de inspiráló fejezeteibe.
Hogyan vált egy egyszerű dél-bronxi fiú a filmipar egyik legfényesebb csillagává? Az immár 84 éves Al Pacino a "Sonny Boy" című könyvében mesél életéről, tudatában annak, hogy már az utolsó fejezethez közelít. Az önkritikus, anekdotázó és nosztalgikus hangvétel mellett a szöveg egyfajta szétszórtságot is tükröz, ami mégis varázslatosan vonzóvá teszi az olvasmányt.
Újságírónként nagyjából két évtizede készítek interjúkat filmes és színházi emberekkel, és ez idő alatt megtapasztaltam: minél idősebb az interjúalanyom, annál kevésbé tesz a mondanivalójára szűrőt. Egy bizonyos kor után az ember már jól ismeri önmagát és kevésbé tart a külvilág reakciójától. Tudja, mit ért el, ahogy azt is tudja, hogy egy szerencsétlenül elsült mondat egy beszélgetésben ezt már aligha tudja befolyásolni.
A 84 éves Al Pacino a nálunk még tavaly év végén megjelent életrajzi könyvében, a Sonny Boyban úgy beszél, mint akinek nincs veszítenivalója. Nem rúg bele direkt másokba, de önmagával szemben van annyira nyers és önkritikus, hogy ezzel elgondolkodtassa az olvasóját. Számos alkalommal ismeri el a könyvben, hogy egy-egy helyzetben mekkora seggfej volt, bátran leírja, hogy a pénzügyi tudatossága felnőtt fejjel is nagyjából egy kamasz srácéval vetekszik - egy alkalommal maga Diane Keaton mondta Pacino könyvelőjének, hogy az ügyfelével úgy beszéljen, mint egy gyerekkel - , kritizálja a saját kinézetét, kezdve a szénakazalra emlékeztető hajkoronájával egészen odáig, hogy civilben még saját bevallása szerint is szörnyen öltözködik - pedig régen még stílusikonként is emlegették.
A Sonny Boy-t Pacino a New York Times újságírója, Dave Itzkoff segítségével írta, és a profi újságíró és a szerkesztők érezhetően sokat dolgoztak azon, hogy nagyjából egységbe rendezzék a sztár kissé csapongó történeteit az életéből. Ez nagyjából sikerül is: a történet hellyel-közzel időrendben halad, bár akadnak furcsa bakugrásai. Érdekes például, hogy az időskori részben egyszer csak visszatér a gyerekkorához, és ismét erről az időszakáról kezd mesélni és fantáziálni. Bár lehet, hogy Iztkoff és a szerkesztő ezzel csak azt akarta bemutatni, hogy Pacinot mostanában már sokkal inkább foglalkoztatja a múltja, mint a jelen vagy a jövő kérdései.
A kötet kissé következetlen abban is, ahogy az egyes időszakokat kezeli. Bizonyos korszakoknál hosszan elidőz, számos sztorit mesél, más filmeket pedig lazán átugrik vagy csak említés szintjén jelennek meg vagy még úgy sem.
A könyv lapjain a családtagok és barátnők is olyan véletlenszerűen tűnnek fel, mint a csillagok az égen: egyesekre hosszabb időt szán, míg másokat csupán egy-egy említés erejéig hoz elő. Folyamatosan az járt a fejemben, hogy Pacino mintha egy hatalmas interjúsorozatban, időrendi keretek nélkül, csak úgy öntötte volna ki az Iztoffra a legkülönfélébb emlékeket az életéből. Az író, próbálva valamilyen rendszert vinni a kaotikus mesélésbe, utólag – félsikerrel – igyekezett ezeket a történeteket egy koherens egységgé formálni.
Mindazonáltal ez nem feltétlenül jelent hátrányt a könyv szempontjából. A Sonny Boy olvasása olyan élmény, mintha egy izgalmas életúttal bíró idős úr meséit hallgatnánk, aki folyamatosan megosztja velünk élete felejthetetlen pillanatait. Minden egyes lapozásnál feltűnnek az amerikai filmes és színházi világ nagyjai, mint mellékszereplők, akik színesítik a történeteket és gazdagítják a narratívát.
A "Sonny Boy" című filmben, amely a karakterének beceneve, Pacino mély érzelmekkel idézi fel gyermekkora emlékeit, hiszen ez az időszak formálta életének alapjait. Ráébred, hogy csodával határos módon megélte a Dél-Bronxban eltöltött éveket, ahol barátaival együtt a kemény utcák valóságával kellett szembenéznie. Szomorúan emlékszik vissza arra, hogy fiatal barátai közül mindannyian, kivétel nélkül, drogtúladagolás következtében távoztak az élők sorából. Az, hogy ő elkerülte ezt a végzetet, leginkább a művészetek iránti szenvedélyének köszönhető, amely megmentette őt a sötét úttól, és lehetőséget adott számára, hogy kifejezze önmagát.
Al Pacino története szívszorító és inspiráló egyben. Édesanyja, aki fiatalon maradt egyedül, noha nem bővelkedett anyagi javakban, mindig megtalálta a módját, hogy kisfiát, Al-t eljuttassa a moziba. Ezek a filmek nem csupán szórakozást jelentettek számára, hanem egy álom kapuját nyitották meg. Fiatalon talán még nem látszott világosan, hogy a színészet lehet az ő hivatása, de mindvégig ez volt a legnagyobb vágya. Pacino számára élete egyik legnagyobb tragédiája, hogy édesanyja nem élhette meg fia sikerét és hírnevét. Az ő távozása, amely talán véletlen baleset vagy szándékos döntés következménye volt, mély nyomot hagyott benne. Al gyakran visszagondol arra, mennyire szeretett volna hálából kényeztetni őt ajándékokkal, megköszönni mindazt a szeretetet és áldozatot, amit érte hozott, még a nehéz időkben is. Sajnos ezt a lehetőséget soha nem kapta meg, és ez a fájdalom örökre vele marad.
Rendszeresen visszatérő téma a könyvben Pacino hírnévhez való viszonya is. Ugyan elmondja, hogy tisztában van azzal, hogy világhírű színészként mennyire visszás, ha elkezd a hírességgel járó negatívumokra panaszkodni, ettől ez még időről időre előfordul a könyvében.
Az is kiderül, hogy egy ponton túl ráadásul egy híres ember már nem tud visszatérni a sztárok közül a hétköznapi emberek közé. Pacino a nyolcvanas években ugyan megpróbálta, de nem járt sikerrel. Néhány évre hátat fordított Hollywoodnak, de csak annyit ért el, hogy teljesen legatyásodva rájött, hogy ő már nem tud a hétköznapi emberek életszínvonalán élni. Jobb híján visszatért a filmiparba, ahol a magas összegű csekkeket írták.
A Sonny Boy című filmben visszatérő motívumként jelenik meg, hogy bár Pacino karrierje csúcsán hatalmas összegeket keresett, sosem tudta igazán kezelni a pénzét. Ha valaki a környezetében kölcsönért folyamodott, készségesen odaadta neki az összeget, anélkül, hogy visszafizetési kötelezettséget támasztott volna. Emellett drága ingatlanokat tartott fenn, amelyeket sosem használt, csupán a kertészeknek költött évi százezreket. Pénzügyi helyzetére annyira nem figyelt, hogy csak akkor vette észre könyvelője évek óta tartó sikkasztásait, amikor a bankszámláján lévő összeg már vészesen a nullához közelített.
A világhírnév volt az, ami mindig megmentette a nehéz helyzetekből. Amikor a könyvelője meglopta, már idősebb volt, ezért nem ő kapta a legjobban fizető hollywoodi szerepeket. Csak jelentős kompromisszumok árán tudta talpra állítani magát. Korábban ragaszkodott ahhoz, hogy csak olyan karaktereket vállaljon el, amelyekben látta a saját értékeit és amelyeken keresztül valami különlegeset tudott alkotni. Most azonban nem engedhette meg magának ezt a luxust.
Habár korábban elzárkózott a reklámok világától, idővel mégis belemerült a reklámfilmek forgatásába. A könyvében őszintén megosztja, hogy észrevette, mennyire jövedelmezőek a közönségtalálkozók, ezért egyre több ilyen eseményt vállalt el.
Pacino most végre lehetőséget kapott arra, hogy tisztázza azokat a vádakat, amelyek az utóbbi időben többször is felmerültek vele kapcsolatban. Az ő fülébe is eljutott, hogy néhányan azt állítják, hogy a Szemtől szemben című kultikus filmben túlságosan is elragadta a szerepét. Valójában azonban a karaktere túlzott energiája eredetileg a gyakori kokainfogyasztásának volt betudható. Michael Mann rendező azonban úgy döntött, hogy eltávolítja azokat a jeleneteket, amelyekben a rendőrt alakító Pacino kokaint használ. Így a kokainnal fűszerezett színészi teljesítmény, a drogfogyasztás látványa nélkül, egyes nézők számára valóban túlzásnak tűnhetett.
Bizonyára sokak számára vonzó lehet ez a könyv, még azoknak is, akiket kevésbé foglalkoztat Al Pacino élete, és inkább a filmforgatások izgalmas kulisszatitkaira kíváncsiak. A színész részletesen beszél arról, milyen nehézségek adódtak A keresztapa második részének forgatása során, amikor is többször is át kellett írni a forgatókönyvet, mert ő maga nem volt teljesen meggyőződve arról, hogy érdemes lenne elvállalnia a szerepet. Csak akkor tudta azonosulni a projekttel, ha a karaktere, Michael fejlődése valóban hitelesen és mélyen kerül bemutatásra a folytatásban. Ezen kívül Pacino mesél arról is, hogy A sebhelyesarcú című filmjét a szakmai körök sokáig nem értékelték megfelelően, és csupán a közönség lelkesedése emelte a népszerűség csúcsaira. A film annyira jól teljesített a mozikban, hogy anyagi szempontból ez a legnagyobb sikert arató produkciója: a jogdíjakból a mai napig képes lenne biztosítani magának egy kényelmes életet, ha egy átlagos ember színvonalán élne.
A könyv bátorsággal és mélységgel tárja elénk az elmúlt évszázad egyik legkiemelkedőbb amerikai színészóriásának intim portréját. Szépen egyensúlyozik a művészi karrier és a magánélet összefonódásán, megvilágítva, hogyan hat egymásra a két világ. Ennek ellenére a lapok között felsejlő történetek szomorúsággal töltenek el, és egyben elgondolkodtatnak a hírnév és a személyes élet bonyolult viszonyáról.
Érezni lehet, hogy mesélőnk már a végső stációhoz érkezett, és a története a múltról olyan árnyalatokkal telik meg, amelyekben a jövő szinte teljesen háttérbe szorul. Nem távozott el, de az olvasóként bennem mégis az a benyomás alakult ki, hogy mintha félig már eltemette volna önmagát. Az életét mélyen szereti, ám a narrációja olyan, mintha már a végső kifejezésnél tartana. Természetesen, 84 évesen ez egy teljesen reális és jogos észrevétel, mégis szomorú ezt olvasni. Emlékeztet arra a megkerülhetetlen igazságra, hogy egyszer majd minden történetnek vége szakad, még a legnagyobbaknak is.
