Az ostrom emlékei: "Öröm töltötte el a szívünket, mert végre búcsút inthettünk a félelemnek."

Lisztes Krisztián és tornász barátnője, Székely Zója, úgy döntöttek, hogy külön utakon folytatják az életüket.

Nem volt otthonuk, semmijük nem maradt, de ők mégis éltek, túléltek. A II. világháború, amely nyolcvan éve ért véget, egykori tanítónője, most 92 évesen, ma is olyan élénken idézi fel az eseményeket, mintha csak a tegnap történt volna. Azt mondja, hogy az őt körülvevő őrületes nehézségek ellenére 1945-ben boldogok voltak, mert végre eltűnt az a fojtogató, halálos félelem, ami az előző évtizedben ránehezedett az emberek lelkére.

Kertész Dénesné Éva, akit 1945-ben még Galvács Évinek neveztek, a felszabadulás évében vágott bele a nyolcosztályos gimnázium tanulmányainak felfedezésébe Budapesten. Az ostrom eseményeiről csupán a családja elmeséléseiből szerzett tudomást, mivel őt vidékre "száműzték" keresztszüleihez, abban a reményben, hogy ott jobb esélyei lesznek túlélni a szörnyűségeket.

Édesanyám zsidó származású volt, ami miatt folyamatosan félelemben éltem, és az egészségem érdekében is jól jött a vidéki levegő, így végül Tiszanánára kerültem. A háborúból csak az utolsó napokban tapasztalhattam valamit, és akkor sem tudtam, hogy a fülem mellett suhanó hangok mögött valójában puskagolyók rejtőznek. Egy véletlen folytán besétáltam az orosz és német lövészek közé, miközben a szomszédjaimat kerestem. Keresztapám egy föld alatti bunkerbe bújtatott el, és amikor megérkezett az első orosz katona, fehér kendőt kötött a csuklónkra. Később kiderült, hogy ezt azért tették, mert a németek civil ruhába öltözve próbálták megtéveszteni őket, és a polgári öltözetben megjelenő személyeket, akik nem viseltek ilyen jelzést, ellenségként azonosították.

Nővére és édesanyja egy ismerős családnál bujkáltak a nyilas uralom idején: nem szabadott ablak közelébe menniük, nehogy valaki felfigyeljen a mozgásra és feljelentse őket. A bújtató csak fedelet adott, élelmiszert nem, azt az édesapja csempészte be naponta. Amikor vége lett az ostromnak, látták, a lakásukat eltüntette egy bomba. Egy olyan zsidó család lakásába költöztek be, amelyiknek nem volt olyan szerencséjük, mint nekik. A lakás persze üres volt, amikor a lakókat elvitték, a szomszédok teljesen kifosztották.

- Nem volt mit ennünk, és anyám elindult vidékre élelemért – folytatta Éva, szemében egy árnyékot látva. – Néha egy hétre is eltűnt, és sosem tudtuk, mikor tér vissza, vagy hová megy. De mindig hozott valamit, amiért küzdött. Pénzért nem tudott vásárolni, hiszen annak már rég nem volt értéke, az ékszerek pedig eltűntek a háború forgatagában. Ágyneműért, ruhákért, vagy éppen használati tárgyakért cserélték a megmaradt kincseinket. Nem volt könnyű dolga, mert a vidéki emberek is szenvedtek, a földek üresen álltak, a vetés és aratás már csak emlék volt, és mindenki éhezett.

Éva gimnazistaként különleges élményekkel gazdagodott, hiszen az iskola udvarán állt egy hatalmas üst, amelyben zamatos zabpehely főtt. Ezt a tápláló ételt fogyasztották a diákok, akiknek ez a mindennapi étkezés egyfajta közösségi élményt is jelentett. A tisztálkodás azonban nem volt olyan egyszerű; a vezetékes vízhálózat csak 1948-ra nyerte el végső formáját. Addig a gyerekek hetente egyszer látogattak el a közfürdőbe, ahol lehetőségük nyílt felfrissülni és együtt tölteni az időt.

- Gyalog jártunk iskolába, mert bár a romokat folyamatosan takarították, és sín is volt, villamos alig. Fűtés meg pláne nem. Télen minden diák egy fatuskóval ment iskolába, azzal fűtöttünk. Amikor keményedett a fagy, szünetet rendeltek el. Nehéz volt, de az ennek ellenére az emberek valóban felszabadultak voltak, jobb kedvűek. Megszűnt a terror, a belénk égett félelem. Egyszer csak úgy spontán utcabált rendeztek a felnőttek a romok között. Máig nem tudom, honnan lettek lampionok, zenék, de táncoltunk és boldogok voltunk. Mindenki önként ment dolgozni, romokat takarítani, mert el akartuk tüntetni a háború nyomait!

Éva férjének, Kertész Dénesnek a családja sajnos nem osztozott a szerencsés sorsban. Jászberényből minden zsidót elhurcoltak, és a felszabadulást csupán a család férfi tagjainak egy része érhette meg, míg a női rokonságnak senki sem élte túl ezt a tragikus időszakot.

- Dini ekkor még csupán 14 éves volt - mondta Éva, szemei megteltek könnyekkel. - Eleve csodának számított, hogy megúszta, hiszen amikor a buchenwaldi haláltáborba került, csak egy rövidgatyát viselt, ahogyan nyáron otthonról elvitték. Egy férfi felnőtt ruhát adott neki, és azt tanácsolta, hogy ha túl akar élni, mondja azt, hogy már elmúlt 16. Az apja kenyeret lopott neki, hogy elkerülje az éhenhalást. Évekkel később még mindig szégyenkezett emiatt, mert úgy érezte, hogy lehet, hogy az a lopott kenyér, ami számára az életet jelentette, másokat a halálba sodort. Amikor az amerikaiak végre felszabadították a tábort, a férfiak még mindig abban a hitben éltek, hogy hazatérve az asszonyok és lányok várnak rájuk. De Dini beteg volt, így őt ott hagyták. Két hét múlva azonban egyedül indult el az úton, a távolság felét gyalog tette meg, miután Bécs közelében leesett a vonatról.

Pesten, a Lövölde téren 1945 nyarán már nyitva állt egy kifőzde, ahol megálltunk, és úgy tűnt, hogy a múlt árnyai is velünk vannak. Az emberek, akik ott voltak, tudták, honnan érkezhettünk, és szívélyesen fogadtak minket. Minden évben visszatértünk erre a helyre azon a különleges napon, függetlenül attól, hogy milyen változások történtek az évek során – a kifőzde mindig vendéglőként működött, és mi ott ebédeltünk, megosztva egymással a régmúlt emlékeit. Hazafelé csendben jártuk végig az utat, a könnyek az arcunkon csillogtak. Nem éreztünk haragot. Nem is lehetett, mert az csak megmérgezte volna a lelkünket. Bocsánatot nem tudtunk adni, mert azt nem lehetett, de a harag terhét le tudtuk tenni. Túléltük a nehéz időszakokat, és utána már csak egy dolog maradt: élni és emlékezni.