Bizonyos szituációkban jótékony hatással bír, ha határozottan és szigorúan lépünk fel.

Az első színházi élményem egyfajta csalódás volt, inkább elriasztott, mintsem lenyűgözött. Azonban idővel, ahogy mélyebben megismertem ezt a varázslatos világot, felfedeztem a színház igazi szépségét. A történetek ereje, a színészek szenvedélye és a közönség közös élménye mind-mind magával ragadott. Ahogy egyre több előadást láttam, úgy kezdtem el értékelni a művészet minden egyes részletét, és végül a színház nem csupán egy szórakozási forma lett számomra, hanem egy újfajta otthon, ahol a valóság és a fantázia határai elmosódnak.

Igen, a napokban jutott eszembe újra, és nagyot derültem. Nehéz elfelejteni azt a pillanatot, amikor hétévesen megnéztem A nyomorultakat, és az elmaszkolt nagybátyám, Bakos-Kiss Gábor láttán rémület fogott el. Bár dermesztő élmény volt, nem volt ez ismeretlen terep számomra - addig már részt vettem néhány vers- és mesemondó versenyen az iskolában -, mivel édesanyám magyar nyelv és irodalom szakos tanárnő volt. Ezáltal a mese és a színház hamar bekúszott az életembe.

Gyerekkoromban rengeteget olvasott nekem, általában ez volt az utolsó program lefekvés előtt. Az irodalom mellett szenvedélyesen szerette a zenés színházat. Emlékszem, az autóban gyakran szóltak a Valahol Európában dalai, vagy az akkoriban nagy durranásnak számító Rómeó és Júlia musical - és persze Cserháti is rajta volt a lejátszási listán. Ezek az élmények döntő szerepet játszottak abban, hogy a felvételinél a Színművészeti Egyetem mellett döntöttem.

De nem vettek fel azonnal.

Kiesett az első rostán, és az érzés, mint egy hideg zuhany, azonnal lehangolt. Csalódottságom főként abból fakadt, hogy nem kaptam semmiféle magyarázatot vagy visszajelzést arról, mi alapján hozták meg a döntést. De végül sikerült túllépnem ezen a nehéz pillanaton, hiszen a szóbeli érettségi már a nyakamban volt, és a nyár közeledtével el kellett döntenem, milyen irányba indulok el a színészettudomány világában. Otthoni környezetem nem támogatta az álmaimat, így inkább elhatároztam, hogy Budapestre utazom rokonokhoz, hogy részt vehessek a Magyar Színház akadémiájának felvételijén. A bátorságom végül kifizetődött, hiszen felvettek! A következő felvételi már az egyetem kapuját nyitotta meg előttem.

Zsótér Sándor lett az osztályfőnököd. Hallottál már róla?

Csak mesék keringtek róla, amikor először hallottam a nevét. Néhány interjút és több előadást is megtekintettem, és azonnal feltűnt, hogy rendkívül impulzív, erőteljes személyiség, akinek a szívében a színház pulzál. Egyértelmű volt, hogy határozottan kiáll az elképzelései mellett, a szenvedélye pedig magával ragadó. Voltak megérzéseim is, hogy valamilyen módon próbára fog tenni, és azt is éreztem, hogy ez a kihívás végső soron jót fog tenni nekem.

Mi történik, ha egy kicsit megfékeznek?

Természetesen! Íme egy egyedibb megfogalmazás: Igen, mindig is voltak világos és határozott nézeteim a világról. Bizonyos szituációkban kifejezetten előnyös, ha szilárdan állunk a saját lábunkon.

Milyen tantárgyakat tanultatok az egyetemen, és melyik volt a kedvenc osztályotok?

Ezen a témán már jó ideje töprengek. Szép emlékek élnek bennem. Az egyetemen kívül nem igazán alkottunk nagy csapatot, inkább kisebb csoportokban működtünk. Ugyanakkor széles körben ismert volt, hogy együttműködésünk rendkívül eredményes volt. Meg vagyok győződve arról, hogy a színház világában nem szükséges, hogy mindenki szeresse egymást. Csak annyira van szükség, hogy amikor felállsz a színpadra, képes legyél félretenni a színfalak mögött zajló, személyes ügyeidet, és összpontosítani egy közös célra, ami mindenki számára létfontosságú.

Egy korábbi interjúban beszéltél arról, hogy úgy érezted, az egyetemi évek alatt kicsit skatulyába kerültél, folyton vidéki karaktereket játszottál.

A habitusom elengedhetetlenül összekapcsolódik a származásommal, amit sosem tagadhatok le. Dinamikus személyiségnek tartom magam, és az egyetemi évek alatt még inkább felerősödött bennem az impulzivitás. Gyerekkorom óta vágyom arra, hogy focista legyek, ezért rengeteg időt töltöttem a tömegsport világában. A pályán és az öltözőben is a „beszédesek” csapatát erősítettem. Olyan környezetben nőttem fel, ahol a kamasz fiúk folyamatosan próbálták bizonyítani a dominanciájukat, legyen szó fizikai vagy verbális eszközökről. Aki nem tudta megállni a helyét, azt gyorsan félresöpörték. Ezzel a mentalitással léptem be a színházi és filmes világba, ahol sokan felfigyeltek az energiámra és arra, hogy bármikor be tudom vetni a „szabolcsi tájszólásomat”. Játszottam olyan karaktereket, mint Mágnás Miska, A falu rossza Göndör Sándora, Az énekesmadár Kömény Mókája és Kárpáti Péter Pájinkás Jánosa, amelyek mind a fiúból férfivá érlelődő egyéniségeket tükrözték. Ráadásul, állandóan bajuszt kellett viselnem, ami csak még inkább hozzájárult a megjelenésemhez.

Jelenleg is egy jellegzetes bajusz díszíti az arcodat.

Ez most valóban az én választásom. Egy ideig úgy éreztem, hogy csapdába estem, de biztos vagyok benne, hogy hamarosan új irányba terelődik az életem. Az elmúlt öt évem így alakult, de a következő fejezetben szeretném felfedezni a zenés színház világát.

A "Majdnem menyasszony" című filmben te alakítottad a "rosszfiú" karakterét.

Ez volt az első alkalom, amikor nem egy aranyos, jó szívű fiút formáltam meg, hanem egy aljas és számító politikai figurát, aki mindent megtesz, hogy érvényesítse az akaratát. Hihetetlenül élveztem a folyamatot. Mostanra világossá vált számomra, miért mondják az idősebb színészek, hogy sokkal kielégítőbb negatív karaktereket alakítani, hiszen ezek sokkal rétegzettebbek és izgalmasabb kihívások elé állítanak.

Mire ebben a filmben szerepet játszottál, már rendelkezett egy jól megformálódott forgatási tapasztalattal.

Azt mondhatom, hogy igazán szerencsés vagyok, hiszen az egyetemi éveim alatt máris rám talált a "200 első randi" lehetősége. Ezt követően számos tévé- és mozifilmben is szerepelhettem, de még mindig várom az igazi nagy főszerepet, amely igazán megmutathatja a tehetségemet. Az utóbbi időszakban a filmes világban talán kicsit csendesebb időszakot élek, valószínűleg azért, mert az időm jelentős részét Győrben töltöm, így nem vagyok annyira a figyelem középpontjában. De nem érzem magam elkeseredve; hiszek abban, hogy a következő lehetőség még vár rám.

Miért választottam a Győri Nemzeti Színházat? Számomra ez az intézmény nem csupán egy színház; egy igazi művészeti központ, ahol a kreativitás és az érzelem találkozik. A Győri Nemzeti Színház gazdag hagyományai és innovatív előadásai különleges élményeket kínálnak, és mindig is lenyűgözött a színészek elkötelezettsége és tehetsége. A helyszín varázsa és a közönség lelkesedése egyedi atmoszférát teremt, amely inspirálóan hat a művészi munkámra. Emellett szeretem, hogy a színház nyitott új ötletekre és kezdeményezésekre, így lehetőségem van hozzájárulni és részt venni a kulturális élet színes palettáján.

Korábban a salgótarjáni Zenthe Ferenc Színházban játszottam, ahol a lehetőségek és a nézőszám jóval szerényebb volt. Amikor Gábort (Bakos-Kiss Gábor színész, rendező - a szerk.) kinevezték a Győri Színház igazgatójának, egyértelmű volt számomra, hogy Móczár Bence barátommal együtt csatlakozunk hozzá. Érdekes, hogy már korábban is vágytam a győri színházhoz, részt vettem egy meghallgatáson is, de a Covid miatt sajnos nem tudtam megvalósítani az elképzeléseimet. Győr igazán belopta magát a szívembe. Az épület nemcsak szerkezetileg, hanem infrastrukturálisan is páratlan. A társulattal gyorsan megtaláltuk a közös hangot, és számos izgalmas szakmai kihívást tűzhetek ki magam elé, mint például egy monodráma vagy akár egy rendezés.

Az egyértelmű volt, hogy Gáborral a családi kapcsolaton túl szakmailag is jól tudtok együttműködni?

Sok szempontból hasonlóan gondolkodunk a színházról, még több szempontból pedig homlokegyenest másként. A dolgok megvalósításáról például szinte mindig eltér a véleményünk, de az ő gondolatisága és világlátása rengeteg dologra megtanított. A véleményeink megférnek egymás mellett, az építő jellegű kritikát pedig elfogadjuk egymástól. Más generáció vagyunk, más korban szocializálódtunk, természetes, hogy mást veszünk észre, vagy különböző dolgokat tartunk fontosnak.

Az említett monodráma ötlete már jó ideje foglalkoztatott. De miért éppen Shakespeare III. Richárdját választottam a színpadra? Ennek több oka is van. Először is, Richárd karaktere rendkívül összetett és ellentmondásos, ami lehetőséget ad arra, hogy mélyebben belemerüljek a hatalomvágy és a morális dilemmák világába. Emellett Shakespeare művei mindig is inspiráltak, és úgy érzem, hogy a klasszikus szöveg újraértelmezése lehetőséget ad arra, hogy friss perspektívából közelítsem meg a történetet. Az emberi gyengeségek és erőfeszítések univerzális témái, amelyeket Richárd megjelenít, a mai nézők számára is relevánsak, így szeretném, ha a monodráma révén új élményt nyújthatnék a közönségnek.

A Covid időszaka alatt többször is újraolvastam a drámát, és nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy ez a történet kiválóan alkalmazható lenne monodráma formájában. Richárd karakterének szerintem a lényege az a paranoia, amely könnyen hatalmuk csúcsán lévő embereket keríthet hatalmuk elvesztésének rettegésével. Azok kezdik el ilyen érzéseket táplálni, akiknek nincsenek igazán mély emberi kapcsolataik, akik a saját kis buborékukban élnek. Ez a jelenség manapság egyre elterjedtebb, hiszen a technikai fejlődés egyik hátulütője, hogy az emberek egyre inkább elszigetelődnek egymástól. Nyomunk egymásnak egy like-ot, küldünk hangüzeneteket vagy videókat, de az igazi, szemtől szembeni kommunikáció drasztikusan csökkent az utóbbi öt évben. Ennek következményeként – hogy egy kissé nyakatekert kifejezést használjak – az emberek „elrichárdosodnak”. Ebből következően a történet mai környezetben is értelmet nyer. Egyre több embert látok, ahogy elmagányosodnak, és az ebből származó frusztráció már akkor is érezhető, amikor csak beülünk egy autóba, vagy felszállunk egy vonatra.

Hogyan tudod megőrizni a nyugalmadat?

Folyamatosan keresem a belső harmóniát, hogy elérjem a lelki nyugalmat. A természetemnél fogva ez néha könnyebben megy, máskor viszont komolyabb kihívást jelent.

Az előző évadban a rendezésre is lehetőséget kaptál. Miért éppen a Szaffit választottad?

Az előző évad végén két különleges zenés gyerekelőadásról folytattunk eszmecserét: az egyik a Vuk, a másik pedig a Szaffi volt. Mindkét művet alaposan tanulmányoztam, de már a kezdetektől fogva világos volt számomra, hogy a Szaffit fogom választani. Ennek több oka is volt: egyrészt úgy éreztem, hogy a darab jól elosztható a társulaton belül, másrészt pedig nem akartam a kollégáimat azzal terhelni, hogy már reggel 9-kor a fodrásztárban kell várakozniuk a rókasmink miatt. A Dargay-féle Szaffi ráadásul egy fontos része a gyerekkoromnak, így érzelmileg is kötődöm hozzá. A mi verziónk - Szemenyei János zenéjével - olyan, mint egy "Parno Graszt-musical". Ez volt a darab első kőszínházi premierje, ami miatt nem voltak előzetes elvárásaim, és ez a szabadság nagyon inspiráló volt. A próbafolyamat visszajelzései alapján rendkívül hatékony, nyugodt és termékeny időszakon vagyunk túl.

Te is így tapasztaltad meg?

Nem, dehogy! Öt kilót fogytam mindössze három hét alatt. Nagyon izgultam, hiszen ez volt az első rendezésem, egy zenés darab, ami hatalmas felelősséggel jár. Szerencsére az előadás fantasztikus sikert aratott, és ősszel már a nagyszínpadon mutatják be.

Milyen izgalmas kihívások elé nézünk a következő évadban?

Az évadot két különleges rendezéssel indítom, és izgalommal várom, hogy megosszam veletek az elsőt: októberben a Kisfaludy színpadon életre kel a rút kiskacsa. Az Andersen által írt mese sokak számára ismerős, de valójában rengeteg mélyebb réteget rejt magában. Miképpen élik meg az emberek, ha nem találják a helyüket a világban? Milyen érzéseket ébreszt bennünk a kirekesztettség? És mit is jelent valójában a megszépülés folyamata? E kérdések köré építve szeretnék egy olyan előadást létrehozni, amely nem csupán szórakoztat, hanem közösségi élményt is nyújt a sulibérlet közönségének. Célom, hogy a nézők olyan élményekkel gazdagodjanak, amelyeket magukkal vihetnek a mindennapjaikba, és elgondolkodhatnak a mese tanulságain.

A következő bemutatóm novemberben Agota Kristof klasszikusának, A nagy füzetnek a színpadi adaptációja lesz, amelyet a Padlásszínházban rendezünk meg. A Forte társulat előadása mélyen megmaradt bennem, így igazi kihívásnak ígérkezik, hogy elvonatkoztassak az emlékektől. Különösen izgalmas számomra, hogy három egyetemi hallgató is fontos szerepeket játszik majd az előadásban, ami új dimenziót ad a produkciónak.

Ezeket a darabokat te választottad ki?

Igen. Az Andersen-történet hamar megtalálta a helyét, A nagy füzeten sokat gondolkodtam. Egyik éjszaka arra riadtam fel álmomból, hogy Agota Kristof regénye alkalmas lenne a Padlásra, kevés szereplővel. A játéktér viszonylag kicsi, mindössze 50 néző tud jegyet váltani, tehát olyan darabokon érdemes gondolkodni, ami kevés szereplővel is jól működik. A nagy füzet ilyen. A témája pedig sosem volt ennyire aktuális. Mit tesz az emberrel a háború? Novemberben bemutató.

De közben azt mondtad, átnyergelsz a zenés vonalra.

Színészileg. Decemberben bemutatjuk a nyáron a Margitszigeti Szabadtérin debütált Rudolf musicalt, aztán a táncdalfesztiválos dalokkal teli Tanulmány a nőkről-t. Végül pedig visszatér az operettvonal: Zsupán Kálmán leszek a Marica grófnőben. Szóval növesztem a bajuszt.

A Szentivánéji álom Demetrius szerepéért júniusban te lettél a színészzsűri díjának büszke nyertese az Országos Színházi Találkozón. Érdekes, hogy Ilja Bocsarnikovsz rendezése nem kifejezetten a színészi teljesítményekre helyezi a hangsúlyt.

Érdekes, hogy kívülről így tűnik, hiszen rengeteg energiát és időt fektettünk a játékmód kialakításába. Szinte minden ötletünket örömmel fogadta, és beépítette az előadásba. Őszintén szólva, régen dolgoztattak meg ennyire; talán az egyetem óta nem tapasztaltam ilyet. Hiányzik az ilyen típusú kihívás. Gyakran elgondolkodom azon, mi inspirálja művészileg a harmincas éveikben járó generációnkat. A válasz: olyan színház létrehozása, ami reflektál a világunkra. Ám a mi nézőpontunk és tapasztalataink gyökeresen eltérnek attól, amit egy-két generációval feljebb lévő rendezők képviselnek. Ilja és Vladi szorosabb korosztályunkhoz tartoznak, ami megkönnyíti a kapcsolódást és az együttműködést. Egymást inspirálva dolgozunk. A legjobban a generációm fiatal alkotóival való közös munkák izgatnak. Milyen tartalmat és formát kíván közvetíteni az Y generáció, a mostani fiatal felnőttek? Éhes vagyok az ilyen típusú színházra, legyen szó zenés darabokról vagy akár a fizikai színházról. Minél sokszínűbb a hirdetett repertoár az évadokban, annál boldogabb vagyok.