Bolyai János és a bátor gerundiumosok története egy különleges kaland, amely a matematikai felfedezések világába kalauzol minket. Bolyai, a geometriában való új utakat keresve, nem csupán a hagyományos kereteket feszegette, hanem merész lépéseket tett a t

1857. november 27-én Bolyai János levelet írt testvéröccsének, Bolyai Gergelynek, amelyben beszámolt egy szörnyű eseményről, amely Marosvásárhelyen zajlott. November 26-án este, a kisköz hátsó szögletén hatalmas tűz ütött ki. A lángok rendkívül gyorsan terjedtek, és veszélyeztették mind a római katolikus plébániát, mind a kollégiumot. "A Sáros utcán is, ahol a házak rendkívül közel állnak egymáshoz, igazi rémálom volt a helyzet; a Kolégyom alsó, zsendelyes részéről is egyre több helyen próbálták a bátor és ügyes diákok (akiknek most tilos volt a tűzeseteknél megjelenni) megfékezni a lángokat. Szó szerint könnyedén és sokféleképpen lehetett az ember egy pillanat alatt mindenné válni."

A Benkő Samu által közzétett levél már 1980-ban a kezembe került, de akkoriban nem tulajdonítottam neki különösebb jelentőséget. A kis könyvében, a Jegyzetek című fejezetben, világosan kifejti a gerundiumosok mibenlétét is: "hős gerundiumosok = botokkal felfegyverzett diákok". Ezzel a magyarázattal megnyugodtam, de a gerundiumok művelődéstörténeti jelentősége és háttere továbbra is homályban maradt számomra. Még 1993 decemberében, amikor Debrecenben, a Kossuth Lajos Tudományegyetem doktori avatóján megjelentek a hős gerundiumosok késői utódai, sem jöttem rá a dolog lényegére. (Szerencsére nem a fejemet célozták meg, hanem a padlót kopogtatták, és hangosan bekiabálták: "Kérem, álljanak fel a Kossuth Lajos Tudományegyetem rektora és tanácsa tiszteletére!")

Őszintén elmondhatom, hogy csak idén áprilisban értettem meg igazán, mit is jelentenek Debrecen számára a gerundiumok szimbolikája, valamint a református kollégiumok hagyományai. Friss élményként tértem vissza a neves Debreceni Református Kollégium Múzeumába, ahol felfedezhettem, hogy a református kollégiumokban - különösen Debrecenben - a legbátrabb diákok tűzoltó csapatokat alakítanak. Ezek a fiatalok gerundiumokkal felfegyverkezve sietnek a civil lakosság segítségére tűzesetkor. Éppen ezért vált a gerundium mind Debrecen, mint cívisváros, mind pedig a Debreceni Egyetem egyik jelképévé, amelyet egy gyönyörűen díszített változatban láthatunk (lásd a csatolt illusztrációt).

A régi kollégiumokban a gerundiumos csapatok folyamatosan edzettek, és a vezetői tisztséget az a diák nyerte el, aki képes volt egy 35-40 kg-os gerundiumot a végénél megfogva, kinyújtott karjal felemelni. A múzeumi idegenvezető megemlítette, hogy mivel közismert, Arany János is a Debreceni Református Kollégium tanulója volt, ez a tudás inspirálta őt, amikor a Toldiban így írta meg:

"Azzal a nehéz fát könnyeden forgatja,

Mint egy aprócska pálcikát, a végénél fogva emel.

Hosszan, egyenesen, magabiztosan tartja félkezével, mintha a világ súlyát hordozná, és abban a pillanatban minden figyelem rá irányul.

Itt az idő, hogy felfedjük a nyomvonalat, amely a Budai hegyek felé vezet.

S mintha acélból kovácsolt volna karja, önállósulva,

"Még csak egy hajszálnyi reakció sem mutatkozik a kinyújtott szálfa felé."

Már régóta foglalkoztatott a kérdés, hogy milyen hagyományok és edzések jellemezték a marosvásárhelyi református kollégium "hős gerundiumos" kiképzését. Így hát leemeltem a könyvszekrényemről Koncz József "A marosvásárhelyi ev. református kollégium történetét" című művét, amelyet a Mentor Kiadó bölcsen újra kiadott. Ám sajnos, a gerundiumosokkal kapcsolatos információk elkerülték a figyelmemet, pedig Koncz József neve szorosan összefonódik Marosvásárhely kulturális életével. Gondoljunk csak arra, hogy a Koncz-kódexben található az 5. magyar nyelvemlék, vagy hogy ő volt az, aki a haldokló Bolyai Farkas szemét lecsukta, és a református kollégium könyvtárosaként is tevékenykedett, Kelemen Lajos pedig példaképének tartotta. Szerencsére Koós Ferenc "Életem és emlékeim" című visszaemlékezésében részletesen beszámol arról, hogyan működtek a gerundiumosok Marosvásárhelyen. Most nézzük meg, mit ír Koós Ferenc erről:

"Ad arma!" és "Incendium!" A gerundium.

A 40-es években a m.-vásárhelyi református kollégium falai között két olyan kifejezés élt, amelyek varázslatos erővel bírtak. Akárhányszor elhangzottak a curián, azonnal talpra állította a kollégium népes ifjúságát, akárcsak egy véletlenül megzavart méhkas. Az "ad arma" – azaz "fegyverre" – figyelmeztetés a diákok számára vészhelyzetet jelzett, amikor valaki a városban bajba került. Ha egy kisdiák észrevette a problémát, máris szaladt a kollégiumba, hogy a curián hangosan kiálthassa: "Ad arma!" Ekkor szinte azonnal, mint a megriadt méhek, a fiatalok százai kezdték el üvölteni: ad arma, ad arma! A contrának ilyenkor az volt az első dolga, hogy az ajtót bezárja, a kulcsot pedig a zsebébe rejti, hogy ne lehessen kimenni. A diákok ekkor gyorsan előkeresték a gerundiumot a szalmazsák alól, és rohantak a kapuhoz, ám amikor látták, hogy az zárva van, azonnal a nagykapuhoz szaladtak, miközben kicsik és nagyok egyaránt kiabálták, amennyire csak tudták: Ad arma, ad arma!

A gerundium kar-hosszúságú vastag bot volt, egyik végén hatalmas bunkóval, melybe többnyire szegek is voltak verve, a másik vége ki volt fúrva és abba szíj húzva, melybe a diák sietett jobb kezét belefűzni s így a gerundiumot jobb kézbe fogni. Gerundium nélkül diákot képzelni sem lehetett. Rendkívül nehéz feladat volt a fellármázott és felfegyverkezett diákságot lecsendesíteni. Emlékszem, hogy 1840 őszén az "ad arma"-ra felriasztott diákság minden kérés, rimánkodás, fenyegetés daczára, egy estve nekirontott a nagykapu mellett a deszka korlátnak és azt pillanatra széttörte, s mint vihar rontott le a Sáros- (most b. Eötvös) utczán a piacz közepén levő városházára. Az a hír érkezett volt a kollégiumba, hogy a városi rendőrség két végzett diákot elfogott és bezáratott. A hír igaz volt, de a rendőrségnek is volt annyi esze, hogy mihelyt az "Ad arma!" vészkiáltást meghallotta, a két diákot sietett szabadon bocsátani. Az ilyen riadalom vége aztán a szigorú vizsgálat volt a nagy sedriában s egy-két diák rendesen carcerbe került. A kollégium ifjúsága pedig tudtára adta a városi rendőrségnek, hogy nem veszélyes a diákokkal ujjat húzni. Az "Incendium!" azaz "tűz!" vészkiáltás akkor riasztotta fel a diákságot, ha a városon akárhol tűz ütött ki. Ilyenkor már nem zárták be a kaput. A gerundiumos diákok rohantak a tűz helyére. Gerundiummal oltani nem lehetett, de igen a tüzet lokalizálni s abban a diákok valóságos virtuózok voltak. Az égő épület szomszédait néhány pillanatra kifedték és így a tűz terjedését meggátolták. A hol a diákok dolgoztak, romboltak, oda civil ember nem dugta az orrát.

Két emlékezetes tűzesetre emlékszem a negyvenes évek M-Vásárhelyén; az egyik a Kis-Szentkirály utcában, a másik pedig a római katolikus kéttornyú templom közelében történt. Mindkét alkalommal a diákok példásan viselkedtek a nehéz helyzetekben. Számos kisebb tűzeset is előfordult, hiszen abban az időben a házak többsége zsindellyel volt borítva, ami nem kedvezett a tűzbiztonságnak – ma már egészen más a helyzet. 1850-től kezdve nem használtunk gerundiumot, mivel az a császári és királyi csendőrség és rendőrség szemében veszélyes fegyvernek számított. Ma már úgy érzem, hogy a gerundium csupán emlékekben és hagyományokban él tovább.

Koós Ferenc befejező gondolata magyarázatot ad Bolyai Jánosnak az 1857-ben írt megjegyzésére is, miszerint "kiknek most tilos égéseken megjelenni". Tehát betiltották a gerundiumos rohamcsapatokat. Valószínű, hogy lassan-lassan megjelentek a polgári tűzvédelmi csapatok, mert a hős gerundiumosok irtózatos rombolást hagyhattak maguk után. De a gerundium maradjon meg nekünk kedves szimbólumnak és Toldi erejének szemléltetőeszközeként!