Egy narcisztikus szülő árnyékában a világ határai beszűkülnek. - Szabadulás húsz évnyi szenvedésből.

Egy fiatal nő, aki saját szavai szerint gyermekkora során pokoli élményekkel nézett szembe, folyamatosan abban bízott, hogy egyszer csak az apja és az anyja csodás módon átalakulnak, és olyan szeretetteljes szülőkké válnak, amilyenekről mindig is álmodott. A gyógyulás felé vezető útja a terápiás foglalkozások mellett a saját belső világának újrahuzalozásán keresztül halad, amelyben jelentős szerepet játszott egy online támogató közösség is. Itt sorstársak osztják meg egymással tapasztalataikat, érzéseiket és kihívásaikat. Ez az írás olvasói megosztás, amelyet - kérésének megfelelően - névtelenül teszünk közzé.

Az egyik nagyobb nemzetközi közösségi fórum segítőcsoportját böngészem, ahol narcisztikus szülők gyerekei gyűlnek össze. Panaszkodunk, kiöntjük a lelkünket. Van, hogy nevetünk, gúnyolódunk, máskor egymáshoz kapcsolódunk, és vigaszt keresünk a közös kesergésben. Csaknem 890.000 tag található itt a világ minden tájáról, a cikk írása során körülbelül 900 ember van épp online. Naponta több tucat új poszt.

Mások történeteit, panaszait, segítségkéréseit és kis diadalait olvasva próbálom összefűzni a saját húsz évnyi szenvedésem szálait. De a képek, az emlékek olyan kusza hálót alkotnak, hogy nehezen találom meg a közös fonalat. A múltam spiráljai nem hajlanak egyetlen narratíva felé, hanem továbbra is szétszóródnak, mint a csillagok az égen.

A szemem előtt valódi siratófal bontakozik ki. Minden egyes poszt címe egy kis, elkeseredett segélykiáltás.

"Anyukám könnyek között kérdezte, miért nem élhetjük meg úgy a kapcsolatunkat, mint régen, amikor még csak nyolcéves voltam. Most huszonnégy éves vagyok."

Amikor a címet olvasom, azonnal érzem, hogy a szavak mögött rejlő mélység hívogat. Megjelenik előttem egy nyolcéves kisfiú, aki még a kamaszkora kapujában áll, tele vágyakkal és álmokkal. Minden erejével azon van, hogy büszkeséget csepegtessen a szülei szívébe. A világa éppen akkora, mint amekkora keretet ők adnak neki; számukra ez a világ a mindenség, talán még többet is jelent, mint amennyi egészséges lenne.

A posztoló húszéves, fiatal felnőtt, ám úgy tűnik, az édesanyja még mindig egyfajta függő kapcsolatra vágyik.

A barátokkal együtt nevetgélünk, és felidézzük a közös emlékeket. Van, akinek az édesanyja nosztalgiával emlékezik vissza hasonló időszakokra, míg mások szülei szerint már kicsi korukban is tudatosan ordítottak a plázákban, csak hogy kellemetlen helyzetbe hozzák őket.

Az egyik szülő keresi a kiszolgáltatott gyereket a felnőttben, a másik egy rosszindulatú felnőttet lát egy tipegőben.

Egy közös vonás mindegyikükben: a gyermek magatartása kizárólag a szülőre és a szülői mintákra vezethető vissza.

Folyamatosan tovább haladok. Mélyebb bugyor jön, zavarodott érzésekkel és felszakadó sebekkel.

"Anyukám egyszer csak benyit a szobámba, amikor éppen meztelenül vagyok." - "Nálam is előfordult, és volt, hogy meglepetésként a fenekemre csapott."

"Ő mindig azt mondja, hogy meg kellene mosnia a hajamat, mert szerinte magamtól nem csinálom elég jól. Tizenhat éves vagyok, és néha úgy tűnik, hogy ő az én hajápolóm! Néha még fürdetni is szeretne."

"Nem tudom bezárni az ajtómat." - "Az én ablakom átlátszó, így nem takarhatom el." - "A saját ajtómat leszerelték."

"Óvatosan besurran, és figyel engem, amint a fürdőzés közben relaxálok." - "Most jöttem rá, hogy ő is pontosan ezt tette velem. Negyven éves vagyok már, de ettől még mindig hányingerem van."

"Minden egyes nap azt a címet kapom, hogy ribanc, csupán az öltözködésem miatt." - "Nálam is hasonló a helyzet. Már óvodás koromban is szóltak, hogy jobban figyeljek a lábaimra."

A közösségi fórumok tele vannak olyan címekkel és hozzászólásokkal, amelyek különböző korú felhasználók tapasztalatait tükrözik. Sokan most először találkoznak a "rejtett szexuális bántalmazás" és a "test-autonómia" fogalmaival. Én is emlékszem egy hasonló élményre: anyám néha belesett a függönyöm mögé, míg a fiatalabb húgom szabadon nyúlkálhatott, ahová csak akart. Nekem el kellett fogadnom ezt, mert "csak kíváncsi", és "nem úgy gondolja". De az ő szándékai mögött megbúvó igazság – hogy mindez engem megalázott – a saját belső vívódásaimat csak súlyosbította.

Anya megengedheti magának, hiszen az ő kislánya vagyok. Mi pedig szabadon kifejezhetjük magunkat egymás társaságában, mert lányok vagyunk.

Egy emlékezetes céges tréningre gondolok, amikor Jutka egy üzleti út során találkozott Virággal, hogy egy fontos együttműködésről tárgyaljanak. Virág, a megbeszélés során, felveti, hogy mivel későre jár, és a találkozóhely hamarosan zárva lesz, folytathatnák a diskurzust a hotelszobájában. Jutka előtt hirtelen több lehetőség is megjelenik. Miközben a helyzetet mérlegeli, fontos, hogy figyelembe vegye a szakmai etikát és a saját komfortérzetét. Jutka dönthet úgy, hogy kifejezi aggályait, és inkább egy közeli kávézóban folytatja a beszélgetést, vagy javasolhatja, hogy a megbeszélés másnapra maradjon. Alternatív megoldásként, ha úgy érzi, hogy a helyzet nem kényelmetlen, akkor elfogadhatja a javaslatot, de mindig ügyelnie kell arra, hogy a szakmai határok ne sérüljenek. Az ő döntése fogja meghatározni, hogy a találkozó milyen irányt vesz, és milyen hatással lesz a jövőbeli együttműködésre.

Ezek a tréningek jellemzően könnyen érthetőek és a józan észre támaszkodnak. Mégis, egy pillanatban megakadtam. Az egyetlen dolog, ami segített átlépni a nehézségen, az volt, hogy tudtam: ez a tréning a szexuális zaklatás megelőzéséről szól. Éppen ezért Jutkának határozottan el kell utasítania az ajánlatot. A rendszer is megerősíti, hogy a választás helyes, hiszen szexuális zaklatás nemcsak a férfiak és nők között, hanem bármilyen nemi identitás között is előfordulhat.

"Egy narcisztikus szülő mellett összeszűkül a világ."

"Soha nem találom összhangban az érzelmi és biológiai koromat. Másokkal is előfordul ez?"

"A szüleim elzárnak a támogató barátaimtól, így egyre inkább elszigeteltnek érzem magam."

Gyerekkoromban azt hittem, hogy komoly memóriaproblémáim vannak, de végül kiderült, hogy valójában csak a gázlángok hatása alatt állok.

Újra és újra átfutom a címet. Valami mélyen megérint, szinte megrázkódtatom a lelkem. Emlékszem egy kislányra, aki álmodozott egy "emlékprojektorról", amikor az anyukája tagadta, amit alig néhány perccel korábban mondott neki. Kíváncsi volt, bárcsak felvehetne egy varázslatos sisakot, ami az elmúlt öt perc minden részletét kivetítené a falra, tisztán, vitathatatlanul. Akkor talán véget érne a zűrzavar. Az anya végre csendben maradna. Végre bocsánatot kérne.

Emlékek spiráljába merülök. Anya vagy apa hangja harsan, de nekem tilos sírni vagy megszólalni.

A sarokba szorított érzések mint sötét árnyak keringenek, hol fájdalmakkal, hol igazságtalansággal, hol pedig félelemmel telve. "Te vagy az ok, amiért veszekedünk, élvezed ezt a helyzetet, ne nyafogj, ostoba kölyök, mert megmutatom, milyen az, ha valaki tényleg megkapja, amit megérdemel."

Miért sírsz most, amikor eddig annyira magabiztos voltál? Nincs internet, elveszem a telefonodat, és elmondom a barátaidnak, ki vagy valójában. Senkit sem szeretsz, csakis saját magadat. Addig voltál kedves, amíg meg nem kaptad azt a játékot, amit akartál. Figyelmeztettelek, hogy ne vinnyogj, mert komoly következményei lesznek. Ne pofázz vissza, egy gyereknek illik hallgatnia!

Emlékszem, ahogy nézem azt a jeges tekintetű, megfeszült nyakú lényt, aki alig néhány perccel ezelőtt még az édesanyám volt, és azt a hatalmas, mindent szétdúlni képes óriást, aki az apukám volt. Az jár a fejemben, hogyha most adhatnék nekik egy varázslatos ölelést, amely tele van a legmélyebb szeretetemmel, talán rájönnének, hogy az egész csak egy félreértés volt. Nem akartam veszekedni, és akkor talán minden visszatérne a régi, boldog kerékvágásba.

De olyan félelmetesen tornyosulnak felém, hogy moccanni sem bírok.

Kiskamaszként már régóta a varázsérintés titkán töprengek: arról álmodozom, hogy a tenyeremmel a mellkasukra helyezem a kezem, és átjárja őket az a szomorúság, amit magamban hordozok. Végre megértenék, hány darabra tört a szívem, miközben csendben tűröm a bántalmazásukat a sarokban. Végre felfognák, hogy nem szándékosan haragítottam magamra őket. Talán elgondolkodnának, és visszatérnének azokká a szeretetteljes szülőkké, akiknek hiszik magukat. Az emlékprojektor gondolata átalakul egy érzelemprojektorrá, amely képes megmutatni a fájdalmamat, és talán közelebb hozna minket egymáshoz.

De azt mondták, ha hozzájuk érek, letörik a kezemet.

Kamaszkoromban varázsigéken gondolkozom. Mindent megváltoztató, nagy igazságtartalmú monológokon. Csak egyszer kell tűpontosan fogalmaznom, és megértik. Csak egyszer kell elérni a szívüket, és visszakapom a szüleimet. Itt már érzem, hogy ha sikerül, az valami isteni csoda lesz, egy szavaimban manifesztálódó Deus ex machina.

De ha megszólalok, kiütik a fogaimat.

Se az emlékvetítő, se az érzelemkivetítő nem volt jelen.

Korán ráébredtem, hogy akár létezik is a Teremtő, engem valószínűleg már rég elfeledett.

Egy újabb emlék bontakozik ki előttem. Ahogy belerúgok a lábujjammal az asztallábba, azonnal felkiáltok a fájdalomtól. Anyám a lábamra mutat, arca kárörvendő mosollyal telik meg. „Na, most jól megkaptad!” – tűnik úgy, mintha a sors keze sújtott volna le rám, mert nem éppen tiszteletteljesen bántam vele. Mintha Isten is mellette állna, a büntetés színpadán. Én csak zavarodottan állok, mint egy gyerek, akit a felnőttek világának titkai foglalkoztatnak. A hittanórán azt tanultam, hogy Isten belelát a szívem mélyébe és a gondolataimba. Ha ez valóban így van, akkor most igazán nem lett volna szükség a büntetésre.

Egy aprót kortyolok a kávémból. Folyamatosan tovább haladok.

Mások szülei is gyakran említik, milyen mértékben áldoztak a gyermekeikért, azonban ami számukra áldozatnak tűnik, az valójában csupán minimális erőfeszítésnek tekinthető.

"Büntetésből nem kaphatok saját szobát, mert úgy vélik, hogy ezzel elkerülöm a családomat, és a saját tér számukra luxusnak számít."

"Azt szeretné, ha mindannyian hasonló stílusban öltöznénk."

Tudna valaki segíteni azzal, hogy miként juthatnék vissza az orvosi dokumentumaimhoz? Bármilyen javaslatot szívesen fogadnék!

"A születési anyakönyvi kivonatom egy zárható széf mélyén pihen, amelyhez sajnos nincs hozzáférésem. Jelenleg huszonkét esztendős vagyok."

Folyamatosan tovább haladok. Okirat-hamisításokról, felnőttkor előtt kimaxolt hitelkeretekről, szülőszobába becsörtető anyukákról és anyósokról, hajnali órákban váratlanul leutazó szülőkről szólnak a posztok.

"SÜRGŐS! Fél órája zörget az ajtómon, nem merek vécére menni, hogy ne hallja, itthon vagyok."

Belemerülök a posztba, ami négy órája került fel. A posztoló egy éve szinte egy szót sem vált a szüleivel. Úgy tűnik, a szülei megunták a távolságot, és minden határt átlépve, bejelentés nélkül megjelentek nála. Számos komment érkezett, a legtöbben azt tanácsolják: hívja a rendőröket. Mondd meg, hogy nem szeretnéd, ha ott lennének. Ne nyisd ki az ajtót!

A posztoló megköszöni. Nem hívta a rendőröket, de a két szülő egy óra elteltével feladta, és elhajtott.

Egy narcisztikus szülőnek nem azért számít a gyereke, amiért egy egészséges szülőnek számítana. Egy narcisztikus szülő szemében a gyerek ő maga: a hasonmás, a szülőpótló, a trófea, a kirakatbábu, a tökéletességük tanúsítványa és a kárpótlásuk mindenért, amit a saját életükben nem tudtak elérni. A teremtmény, akinek lehet az arcát, nevét, sikerét a maga céljára használni, elvégre ők összetartoznak. A gyerek, akinek mindig széles mosollyal kell fogadnia a mindenható szülőt, annak pedig sosem alkalmatlankodó a jelenléte.

Ez az alárendeltetés minden egyes apró részletben fellelhető. Olyan, mint az Encantóban: amikor Abuela boldog, az egész család öröme is felragyog.

Ha anyu úgy véli, hogy valami ostobaság volt, akkor azt könnyedén elengedhetem. Helyette felfedeztem számos másik csodát: izgalmas mesék, varázslatos játékok, fülbemászó dalok és gyönyörű ruhák vártak rám, mind olyanok, amiket ő is szeretett gyerekként. Ezek segítségével én is azzá a okos és gyönyörű kislánnyá válok, akinek a képét ő megálmodta.

Én, a kisleány, aki vágyott arra, hogy felfedezze a világ csodáit, és a szívével ölelje át mindezt, nem is sejtettem, mi vár rám.

Folyamatosan tovább haladok.

"Tíz éve, hogy nem tartok kapcsolatot vele, és a fájdalom még mindig ott motoszkál a szívemben."

"A narcisztikus édesanyám mintha sosem emlékezne azokra a fájdalmas élményekre, amelyek velem estek meg."

"Apa lettem, és most kezdem igazán érzékelni, hogy a szüleim sosem mutatták ki a szeretetüket irántam. Az érzelmek túlnyomó ereje miatt nem tudom megállítani a könnyeimet."

Hihetetlenül nehéz a szívem, amikor arra gondolok, hogy megszakítottam a kapcsolatot anyámmal. Nagy fájdalommal tölt el a helyzet, de tudom, hogy nem lehetőségem visszafordulni.

"A No Contact magánya"

"Milyen módon lehet kiszabadulni a hosszú évekig tartó gázlángolásból?"

Kitörni a pokol fogságából, mind testileg, mind lelkileg. Összegyűjteni az önazonos darabokat, amelyek szétszóródtak bennem, és ezekből egy egészségesebb ént formálni. Nem könnyű feladat, borzasztóan nehéz. Gyakran kifulladok ebben a küzdelemben, pedig már biztonságban érzem magam. Otthon vagyok, és tudom, hogy szeretnek. Terapeutám, aki a trauma hatásait jól ismeri, gyermeki lelkem könyvének lapjait olvassa. Mégis, időnként úgy érzem, hogy engesztelnem kell a környezetemet, ha rám terelődik a figyelem. Amikor valaki belép a szobámba, ösztönösen váltok az ablakok között, hogy elrejthessem, min dolgozom éppen.

Amikor valaki elhatározza, hogy megszakít egy ismétlődő mintát, először önmagát kell átalakítania.

Az élet során többször is átéljük a tisztítótűz kegyetlen érintését: barátságok tűnnek el, rokonok távolodnak el. A hétköznapi, látszólag jelentéktelen pillanatokban törnek fel a régi sebek. Ismételten fel kell állítani, és megerősíteni a legfontosabb határvonalat: a fizikai, lelki és egzisztenciális távolságot, amely megvéd minket a fájdalmaktól és a csalódásoktól.

Olyan, mintha a börtön falai végre leomlanának, és a világ levegője hirtelen szabadon áramlana körülöttünk, miután éveken át bezárva éltünk. A kultúrsokk, a gyász, az útkeresés és a bizonytalanság következik, mindezt pedig a félelem sötét árnyéka kíséri. Az élet újraértelmezése egy hatalmas kihívás, különösen akkor, amikor az ember a saját életének közepén áll. A narcisztikus szülő körüli világ gyakran olyan mélyen rögzült traumákban gyökerezik, amelyeket szavakkal nehezen tudunk megragadni. Csak érezzük ezt az eredendő félelmet, mely mély szomorúság és elhagyatottság formájában jelentkezik. Az a gyökértelenség, ami a hátrahagyott mérgező szülő után marad, olyan bénító hatással bír, hogy néha úgy érezzük, hogy a létezésünk egy üres térben lóg, ahonnan nagyon nehéz visszatalálni.

Amikor egy narcisztikus gyermek a legmélyebb szenvedést tapasztalja, akkor a szülő által felállított legnagyobb tabut döntögeti: elkezdi megérteni a saját érzelmeit. A siratófal igazi értelme éppen ebben található: felfedezzük a múlt emlékeit, válogatunk, mi az, ami fájhat, és mi az, ami nem, próbáljuk meg kifejezni azt, ami szavakkal alig megfogható.

Az igazság pedig súlyos: minden fájhat. Minden bánat jogosan marja a szívünket.

E fájdalom súlyával kell megbarátkoznunk, miközben belső világunk minden egyes törött darabját türelmesen meghallgatjuk és megöleljük - ahogyan azt egykor egy szerető szülőnek kellett volna tennie.

Itt, a fórum falain belül, mindannyian egy kicsit hozzájárulunk ahhoz a belső szülői energiához, amely a túlélésből született.