Ezt a vizsgálatot sokaknak érdemes elvégeznie hazánkban: figyeljünk ezekre a szempontokra - Agro Napló

A sikeres vadgazdálkodás alapja a megfelelően megtervezett vadeltartó terület kialakítása, amely csakis a természeti tényezők alapos és sokrétű elemzése révén valósulhat meg. Amennyiben ezek közül bármelyik tényező hiányzik, vagy nem elég kielégítő, úgy egy fenntartható és tartósan eredményes vadgazdálkodási rendszer kiépítése szinte lehetetlenné válik, mind ökológiai, mind gazdasági szempontból. Így a tervezési folyamat során elengedhetetlen, hogy kiemelten foglalkozzunk az éghajlati sajátosságokkal, a domborzati elemekkel, a növényzet változatosságával, valamint a terület vízellátásának biztosításával.

Az éghajlati körülmények alapvetően alakítják ki, hogy egy adott vidékén mely növényi kultúrák telepítése lehet sikeres vadföldként. A mikroklíma, amelyet főként az erdős területek mozaikossága formál, jelentős hatással bír a vetés idejére, a növények fejlődési ciklusára, valamint a trágyázás és növényvédelem hatékonyságára, nem beszélve az útviszonyokról. Éppen ezért, amikor vetésterveket készítünk, javasolt legalább az elmúlt öt évtized meteorológiai adatait alaposan áttekinteni.

A hőmérsékleti szélsőértékek, a fagyos időszakok hossza, valamint az évi és havi csapadék eloszlása kiemelkedően fontos tényezők a vadföldgazdálkodás szempontjából. Olyan területeken, ahol a csapadék mennyisége tartósan 500 mm alatt vagy 1000 mm felett marad, a hagyományos vadföldgazdálkodás nem ajánlott. Ilyen környezetben csupán évelő, ellenálló növényekből álló vadlegelők kialakítása lehet életképes megoldás. Emellett a szélviszonyok is jelentős hatással bírnak a vadföldek használhatóságára: a hideg, északnyugati szeleknek kitett területek, vagyis a "hátasföldek", nem csupán a növényzet fejlődését gátolják, hanem a vadállomány komfortérzetét is rombolják.

A domborzati viszonyok rendkívül fontos szerepet játszanak a vadföldek kialakításában. A lejtők dőlésszöge, iránya és kitettsége alapvetően befolyásolja a gépek használhatóságát, az utak járhatóságát, valamint a talajerózióval kapcsolatos kockázatok mértékét. Általános szabály, hogy a 10%-nál meredekebb lejtésű területeken csak vadlegelőket lehet kialakítani, míg takarmánynövények termesztése nem javasolt. A domborzati viszonyok által kialakult vízmosások és dagonyás mélyedések tovább bonyolítják az erő- és munkagépek hozzáférhetőségét, ami hátráltatja a talajművelést, a vetést és a betakarítást.

Az erdő állományának fa-, cserje- és gyepszintjeinek megismerése alapvető fontosságú a vadgazdálkodás hatékony tervezésében. A flóra vizsgálata, az erdőtársulások és a vegetáció típusai sokat elárulnak a termőhely adottságairól, valamint a várható erdőtípusokról. Például a cseres-tölgyesek és gyertyános-tölgyesek eltérő domborzati jellemzőkhez kötődnek, ami a vadgazdálkodási gyakorlatokat is sokféle természetvédelmi és művelési kihívás elé állítja. A vad táplálkozási szokásai és mozgása miatt az erdő alsó szintjei, valamint az újulat gyakran súlyos károkat szenvednek el. Különösen a fiatal erdősítések érzékenyek ezekre a hatásokra. A vadtól védtelen területeken a csemeték fejlődése lelassulhat, sőt, akár el is pusztulhatnak, ami elgyomosodáshoz vezethet.

A gyorsan terjedő, fényigényes gyomfajok, mint a disznóparéj, libatop vagy a somkóró, kezdetben ugyan szolgálhatnak takarmányul, hosszabb távon azonban versenytársai lehetnek a célként szolgáló növényfajoknak. Az olyan fajok, mint az aszat vagy a gyöngyperje, pedig már táplálkozási szempontból is értéktelenek a vad számára.

A vadon élő állatok vízigénye hasonlítható a háziállatok igényeivel: minden egyes kilogramm elfogyasztott takarmányhoz meghatározott mennyiségű víz szükséges, amely független a fogyasztás időtartamától.

- írja könyvében Kölüs Gábor. A különböző vadfajok vízigénye jelentősen eltér: míg egy szarvas 5 liter vizet igényel 1 kg száraz takarmányhoz, addig egy nyúl vagy fogoly csupán 1 litert. Ez a vízigény részben a takarmányban lévő úgynevezett vegetációs vízből fedezhető. A szénák és szemes takarmányok 10-20%, míg a zöldtakarmányok, répafélék, silók 60-80% vizet tartalmaznak. Emellett a szervezet saját anyagcseréje is termel kis mennyiségű vizet, de ez csak minimálisan járul hozzá a napi szükséglethez.

A napi átlagos vízszükséglet fajonként változik: egy fácán vagy nyúl 0,2-0,3 litert, egy muflon 2-3 litert, míg egy szarvas akár 15 litert is igényelhet naponta. Fontos, hogy az itatóvíz összetétele is megfelelő legyen: a víz kalcium- és magnéziumtartalma nagyvad számára nem haladhatja meg a 4-6 g/liter, apróvad esetén a 2-3 g/liter értéket, ellenkező esetben hasmenés vagy - különösen muflonoknál - akár elhullás is bekövetkezhet.

A vízhiány komoly következményekkel járhat az állatokra nézve. Amikor a szövetek víztartalmának csökkenése eléri a 8-10%-ot, az állatok étvágya csökken, és immunrendszerük is gyengül. Ha a vízveszteség 20-22%-ra emelkedik, az már az állat életét is veszélyeztetheti. A helyzet különösen kritikus nyári aszályok idején, amikor a zöldtakarmányok elszáradnak, a legelők kiszáradnak, és a természetes vízforrások is eltűnnek. Ilyen körülmények között a vadállatok kénytelenek távoli helyekre vándorolni vízért, vagy elhagyják az otthonukat, és áttelepednek a közeli kukoricaföldekre, ezzel súlyos károkat okozva a mezőgazdaságban. Ráadásul sok esetben még a bőgési időszakra sem térnek vissza eredeti élőhelyükre.

Sokan tévesen feltételezik, hogy a területen található dagonyák vagy az esőzések nyomán létrejövő időszakos vízgyűjtők elegendő vízforrást biztosítanak a vadon élő állatok számára. Valójában ezek gyakran csupán „könnyező dagonyák”, amelyek alig tartalmaznak iható vizet, és sok esetben a paraziták tenyészhelyévé is válhatnak. Ezek a vízforrások nem helyettesítik a valódi ivóvizet; csupán annyira elegendőek, hogy a vad állatok hűtésére szolgáljanak, valamint segítsenek a külső élősködők elleni védekezésben.

A vadgazdálkodás tervezési fázisában elengedhetetlen, hogy alaposan felmérjük:

Amennyiben ezek nem elegendőek ahhoz, hogy a teljes vízszükségletet kielégítsék, akkor:

A megfelelő vízellátás nem csupán a vadállomány egészségének megőrzését célozza, hanem alapvető szerepet játszik az élőhelyhez való kötődés fenntartásában is. Ezen kívül csökkenti a kártétel kockázatát, és hozzájárul a vadpopulációk szaporodási arányának javításához. Ezért a gondosan kialakított és fenntartott vízellátó rendszer a vadgazdálkodás egyik alapvető pillére, különösen az éghajlati szélsőségek növekvő hatásai közepette.