Lenyűgöző Gabriel García Márquez-interpretációk, amelyeket érdemes felfedezni és átélni!

98 évvel ezelőtt, ezen a napon látta meg a napvilágot a mágikus realizmus mestere: Gabriel García Márquez. Műveinek egyedülálló történetszövése és lírai nyelvezete számos alkotót ösztönzött arra, hogy különféle módokon újraértelmezze írásait. Legfőképpen filmes adaptációk születtek az általa megálmodott világokból, de Márquez egyedülálló univerzuma sok zenész számára is ihletet adott. Both Gabi a Nobel-díjas író filmes átiratait igyekezett feltérképezni, felfedezve, hogyan formálta a képzőművészet e nagyszerű író eszméit.

A mágikus realizmus leghíresebb írója, Gábriel García Márquez, 1927. március 6-án Aracatacában, a banánültetvények hazájában született. Legismertebb regénye a Száz év magány, ami több mint 50 millió példányban kelt el világszerte, és számtalan nyelvre lefordították. Megszállottan dolgozott egész életében, ismertebb könyvei közé tartozik még a Bánatos kurváim emlékezete, A szerelemről és más démonokról és a Szerelem a kolera idején.

1982-ben részesült az irodalmi Nobel-díjban, melynek indoklása így szólt: "Regényei és elbeszélései, amelyekben a fantasztikum és a valóság mesteri elegyben találkozik, a szerző sajátos képzeletvilágán keresztül tükrözik hazája életét és konfliktusait."

Több mint egy évtizede, 2014. április 17-én zárult le földi léte, ám emléke látszólag sosem halványul el. Azóta rengeteg alkotása került a filmvászonra, a nemzetközi sajtó folyamatosan újabb és újabb cikkeket közöl róla, könyveit pedig lelkes követői töretlenül forgatják.

Filákovity Radojka is VÁLOGATOTT a kedvenc Márquez-idézeteiből nálunk korábban. Hadd osszam meg veletek újra azt, ami a legközelebb áll hozzám:

"Az élet nem az, amit az ember átélt, hanem az, amire visszaemlékszik, és ahogy visszaemlékszik rá, amikor el akarja mesélni".

Most a filmes feldolgozásai kapcsán próbáltam utánajárni annak, miért ennyire népszerű minden általa elmesélt történet. Talán a mágikus realizmusban rejlik a válasz, amit olyan sűrűn emlegetünk vele kapcsolatban, de ez inkább csak egy hívószó a megfoghatatlanságra, mint valódi magyarázat.

Kezdjük a végén: Kurucz Adrienn pár hete ÍRT nálunk a Száz év magány Netflix-feldolgozásáról, de nemcsak írt, hanem beszélt is, vagyis inkább erről áradozott napokon át. Bármiről is volt szó például értekezleten, mindenbe beleszőtte a friss filmélményét pontosan úgy, ahogy maga Márquez is alkotott: a legapróbb dologról is eszébe jutott egy következő filmjelenet.

Adri így fejezte be az írását:

"Azt érezzük, ott szaladgálunk mi is a szabad ég alatt a gyerekekkel, vagy bolyongunk a Buendía-házban, mint a felnőttek, be-bekukkantva valamelyik Buendía szobájába, sorsába. A film nemhogy elvesz abból, amit a képzeletünk rakott össze az olvasás során, hanem rengeteget ad is hozzá."

Alex García López és Laura Mora Ortega: Száz év magány / Cien años de soledad című Netflix-adaptációja megkérdőjelezi azt a népszerű vélekedést, amely szerint „Irodalmi remekműveket nem érdemes megfilmesíteni, mert a végeredmény mindig alulmarad az eredetihez képest: a nézőkben kialakul a „a könyv mindig jobb, mint a film” érzés”. Ennek következtében a filmesek számára előnyösebb lehet olyan műveket választani, amelyek az irodalmi rangsorban alacsonyabb helyet foglalnak el. Így nagyobb az esély arra, hogy a film vizuális szempontból felülmúlja az irodalmi alapanyagot.

A Netflix eddig nyolcrészes feldolgozása azonban elkerülte azokat a csapdákat, amelyekbe oly könnyű belesétálni a filmkészítőknek, mert nemcsak tiszteletben tartotta az irodalmi alapanyagot, hanem felépítette köré azt a hamisítatlan képi világot is, amivel valószínűleg maga Márquez is elégedett lenne, ha láthatná.

A "szappanoperásítás" és a lineáris történetmesélés friss szellőt hozott a mágikus realizmus időkezelésébe. A csodák a nézők szeme előtt bontakoznak ki, ami nem meglepő, hogy világszerte óriási népszerűségnek örvend.

"Szerelem a kolera idején" egy lenyűgöző történet, amelyben a szenvedély és a várakozás találkozik. Javier Bardem, mint a főszereplő, életre kelti a karaktert, aki a szerelem bonyolult útvesztőjén navigál. A filmben a kolera nem csupán betegség, hanem a vágy és a szenvedés szimbóluma is, amely a két főszereplő életét végigkíséri. A romantikus feszültség és a mély érzelmek egyedülálló módon jelennek meg, miközben a múlt és a jelen összefonódik. Bardem lenyűgöző alakítása és a történet érzelmi mélysége elgondolkodtat, és arra ösztönöz, hogy a szerelem erejét mindig is tiszteljük, még a legnehezebb időkben is.

Márquez halhatatlan történetének első hollywoodi feldolgozását 2007-ben mutatták be a mozik Javier Bardemmel a főszerepben, Mike Newell rendezésében. A nagyszabású mozit jórészt egy fallal körbezárt kolumbiai városban forgatták: Cartagena önmagában is fantasztikus kulisszákat adott a filmnek, amit megfejelt Bardem szenvedélyes alakítása. Maga Márquez javasolta, hogy Shakira énekelje a film betétdalát, ami jó ötletnek bizonyult, mert a Despedida Golden Globe-jelölést is kapott. Bár Márquez az első nyilvános vetítés után hangosan bravózott, és a nagyközönség is szerette a filmet, a kritikusok kissé giccsesnek találták, de azt ők is kiemelték, hogy Bardem valóban felejtehetetlen volt ebben a filmben (is).

Vörös Eszter zenész, újságíró tizenegy évvel ezelőtt döntötte el, hogy zenei nézőpontból és nagyon személyesen közelíti meg Márquez életművét. Kolumbiai utazásának lenyomataként született meg a dokumentumfilmje, ami még Dél-Amerikában, Peruban is fődíjat nyert, de a 65. Országos Függetlenfilm Fesztivál egyik kategóriadíját is elhozta annak idején, és a női filmrendezők munkáit szemléző amerikai WRPN filmfesztivál is meghívta a versenyprogramjába.

Ez a Márquez-idézet inspirálta Vörös Esztert a filmes pályafutása kezdetén: [...] "A zene volt az, ami igazán megnyitotta a szememet, különösen a vallenato dallamai. Az a mód, ahogyan a zenék mesélnek és életre keltik a történeteket, mély hatással volt rám..."

Vörös Eszter egy interjú során így osztotta meg gondolatait a munkájáról:

"A vallenato egy történetmesélő dalforma, ami nagyon jellemző arra a vidékre. Az énekest három hangszer kíséri, a harmonika, a dob és a perkusszív guacharaca. Hihetetlenül érdekes, ahogy egy univerzum belesűrűsödik egy háromperces dalba. Rájöttem, hogy a zene az, ami összeköt minket, és hozzákapcsolhat engem az egész anyaghoz, személyesebbé és hitelesebbé teheti. Nekem is szenvedélyem a tánc és a zene. Gabo gyönyörűen énekelt, imádott táncolni."

Számos érdekes és szívhez szóló történet gyűlt össze, amelyeket Márquez közeli és távoli rokonai, rajongói, valamint barátai osztottak meg. A vallenato-zenészek lelkesen álltak a kamera elé, miközben Eszter egy rendkívül személyes és megrendítő elbeszélést adott elő saját Márquez-élményeiről. Közben János zenei ötletei szinte felemelték a filmet a földről, gazdagítva azt egy új dimenzióval.

A vimeo fizetős felületén most is látható a film.

Ez egy tavalyi vallomástételi esemény összegzése.

Amennyiben a zene és a történetmesélés összefonódásáról beszélünk, érdemes megemlíteni Eötvös Péter Márquez ihletésére készült zenedarabját, valamint más hasonló zeneműveket is, amelyek szintén gazdagítják ezt a különleges kapcsolatot.

2008-ban Glyndebourne-ban debütált Eötvös operája, a strasbourgi Festival Musica keretein belül, amelyet a Le Monde is figyelemre méltatott. Eötvös egyedi megközelítése az irodalmi forrásokhoz való viszonyulásában különleges, és a mágikus realizmus világa különösen jól illeszkedett zenei elképzeléseihez. Ez a stílus lehetővé tette számára, hogy a valóság és a fantázia határvonalait izgalmasan feszegesse, így teremtve meg egy olyan atmoszférát, amelyben a zene és az irodalom szervesen összefonódik.

Márquez varázslatos világát idézi meg az a különleges este, amelyre március 15-én kerül sor a budapesti Eiffel Műhelyházban. A „Macondói reflexiók - Száz év magány zongorán és képekben” című program egy lenyűgöző utazásra hívja a közönséget, ahol a zene és a vizuális élmények összefonódnak, hogy életre keltsék a híres regény szellemiségét.

A Metropolitan Színház is bemutatott egy operát "Florencia en el Amazonas" címmel, amely az ő alkotásain nyugszik.

Az életműve nem csupán a klasszikus irodalom világában hagyott nyomot, hanem a popkultúrára is jelentős hatással volt. Például a R.E.M. ikonikus Losing My Religion című klipje közvetlenül kapcsolódik Gabriel García Márquez A Very Old Man with Enormous Wings (A vén öregember hatalmas szárnyakkal) című novellájához, amelyben a valóság és a csoda határvonalain egyensúlyozik.

Gabriel García Márquez, a mágikus realizmus mestere, szoros barátságot ápolt Fidel Castróval, ami Havannában különösen nagy tiszteletet és kultuszt eredményezett a művei iránt. 2011-ben egy rangos filmfesztivál keretein belül egy teljes szekciót szenteltek a szerző munkásságának, ahol hat, az ő írásaiból inspirációt merítő filmet mutattak be. A közönség megtekinthette többek között a Baljós órát, a Montiel özvegyét, az Edipio Alcalde-t, Az ezredes úrnak nincs, aki írjon, a Szerelemről és más démonokról, valamint a Levelek a parkból című alkotásokat.

Valójában egy szinte lehetetlen küldetésbe vágtam bele, amikor arra számítottam, hogy képes leszek alaposan feltérképezni Márquez filmes adaptációit. Ekkor jöttem rá igazán, hogy az IMDb-n összesen 65 olyan film szerepel, amelyben valamilyen formában részt vett. Ez a felfedezés különösen meglepett, hiszen a számok magukért beszélnek, és a feladatom bonyolultsága hirtelen világossá vált.

Olyan, mintha Márquez mindenütt jelen lenne, ahol megszületik a művészet. Mi más is lehet ez, ha nem az igazi halhatatlanság?