A létrák és rönkök között kanyargó ösvény vezet minket a rejtett Tamina-szurdok titkaihoz.

Az utunk a Nagykőhavas csúcsához (1843 m) egy lenyűgöző kanyonon vezet, amelyet vízesések és létrák ékesítenek. A Hétlétrák kistesójaként ismert Hasadtkő, vagy más néven Tamina-szurdok felé indultunk, ahol elkerülhetjük a tömegnyomort, és felfedezhetjük a természet csodáit. Az ösvény során gazdag látnivalókban gyönyörködhetünk. A túra hossza körülbelül 20 kilométer, és 1444 méteres szintemelkedéssel nézünk szembe, ami igazi kihívást jelent a kalandvágyó túrázóknak.

A nyári forróságban érdemes az erdős, hűvösebb túraútvonalakat választani, különösen, ha a hőmérő higanyszála a 30 fokot közelíti. Az utóbbi napok kánikulája után a "Laza Pistás" túrák következő állomásaként úgy határoztunk, hogy felfedezzük az egyik legkedveltebb turistacélpontot, a Nagykőhavast, de nem a megszokott módon! Itt az ideje, hogy egy kis kalandot csempésszünk a túrába, és egyedi élményekkel gazdagodjunk!

A Nagykőhavashoz a legtöbben ugyanis nem az 1843 méteren lévő lélegzetelállító kilátás miatt mennek, ahová egyébként ugyancsak lélegzetelállító feljutni, hanem a Hétlétrák miatt. A Hétlétra-vízesés egy 58 méter szintkülönbségű, 160 méter hosszú szurdok, melyet a Csűrkőárka, Sipoly patakának egyik mellékága vágott a mészkősziklába, hét vízesést alkotva.

A szurdokot 1929 augusztusában fedezte fel a Siebenbürgischer Karpatenverein négy bátor tagja. Ezt követően, 1930-ban a Brassói Turista Egyesület közreműködésével utat alakítottak ki, és fából készült létrákkal tették járhatóvá a lenyűgöző hasadékot a felfedező turisták számára. Az újonnan kialakított útnak több különböző nevet javasoltak, mint például Hideg-hasadék vagy Pokol tornáca, de végül a Hétlétrák (Șapte Scări) elnevezés terjedt el, míg a Csűrkőárka patakát is Hétlétra-patakként kezdték emlegetni. Az évek során ez a hely Románia egyik leglátogatottabb turisztikai célpontjává vált, sokan pedig úgy vélik, hogy nemcsak az országban, hanem az egész európai kontinensen páratlan látnivalónak számít. Amikor a fából készült létrák elöregedtek, és a közlekedés kockázatosabbá vált, acélból készült létrák és hidak kerültek telepítésre, hogy biztonságosabbá tegyék a látogatók számára az utat.

A Hétlétrák iránti vonzalom nem csupán a látványosságokért fizetendő díjakban nyilvánul meg. A létrák előtt rendszerint hosszú sorok kígyóznak, még akkor is, amikor a látogatók száma nem indokolná ezt. Sok nagycsaládos nem mérlegeli kellőképpen a kockázatokat, amelyek az összes létra megmászásával járnak, és nem veszi figyelembe, hogy a kisebb gyerekek mennyire bírják az emelkedőket, főleg ha nincsenek hozzászokva a túrázás kihívásaihoz.

De nem baj! Szilágyi "Laza" Pista most is rátalált egy olyan ösvényre, amely eddig valahogy elkerülte a turisták és a kalandvágyó túrázók figyelmét.

"Mit szólnál, ha kipróbálnánk egy másik útvonalat?" – kérdezte Pista, ahogy a Hétlétrák előtti letérőhöz értünk. Pista hirtelen ötletei és rövidítései már sokszor bizonyították, hogy érdemes bízni benne. Minden alkalommal, amikor eltértünk a megszokott és biztonságos túraösvényektől, valami igazán különleges élményben volt részünk. Persze, az is igaz, hogy ezek az alternatív utak gyakran nehezebbek és veszélyesebbek voltak, ahogyan azt a Fogarasi-havasokban vagy a Királykőn is megtapasztaltuk. De hát ki ne vágyna egy új kalandra?

A Pista által emlegetett Hétlétrák titkosabb, varázslatosabb változataként ismert Hasadtkő vagy Tamina-szurdok túránk igazán különleges élményt nyújt. Ezen a kalandos úton nem csupán a saját tempónk szerint haladhatunk, hanem a látványosságok sokfélesége is lenyűgöző. Az ösvény nem csupán az erdő mélyén vezet, hanem gyönyörű mezőkön, izgalmas sziklaalakzatok között és számos lélegzetelállító kilátón kanyarog, míg elérjük a 1850 méteres magasságot, a Nagykőhavas csúcsát. Az út során a Hétlétrákra jellemző létrák és vízesések is megörvendeztetnek minket, így minden lépés egy új felfedezés lehetőségét rejti.

A patak által formált mély szurdok lenyűgöző látványt nyújt, és bár a közeli Hétlétrákhoz hasonlít, itt csupán öt vízesés csobogása hallatszik, míg ott kilencet csodálhatunk. A szurdok hossza mindössze 20 méter, de ez nem csökkenti a varázsát. A látogatók számára a létrák mentén bejárható, ám ezek nem rendelkeznek a 2013-ban felújított Hétlétrák modern kényelmével. Itt a természet közelsége és a kalandos felfedezés élménye áll a középpontban.

Aki már felfedezte a Hétlétrákat, az tudja, hogy az első lépés mindig Brassó irányába vezet. Miután megkerültük a várost, Alsótömös felé vettük az irányt, hogy elérjük a célunkat. A Nagykőhavas másik oldalához való feljutás során a térképünk pontosan megmutatta az utunkat. Az egyetlen eltérés a megszokott rutintól az volt, hogy nem az E60-as úton kanyarodtunk le a szokásos helyen, hanem egy kicsit tovább haladtunk Predeal felé, és Felsőtömös előtt álltunk meg egy rövid pihenőre.

A Hétlátrákhoz vezető ösvény közelében, az út bal oldalán egy sorompó áll, amely éppen akkor nyílt ki, amikor egy kék pickup sofőrje megérkezett. Ebből láthattuk, hogy egy megfelelőbb autóval viszonylag gördülékenyen bejárható lenne az út, de a sorompó nem mindenki számára van felnyitva, így itt már érdemesebb a járművet bakancsra cserélni. Nekünk volt lehetőségünk, hogy a pickuposok segítségét igénybe vegyük, de a szívünkben a túrázás vágy élte meg a pillanatot. A táj pedig azonnal magával ragadott: a túránk kezdetén a távolban feltűntek a Bucsecs-hegység impozáns csúcsai, a Bucșoiu és az Acele Morarului, míg mögöttünk a Keresztényhavasok vonulatai álltak őrt.

Ahogy a fehér alapon kék függőleges túraútvonalat követtük, a levegőt betöltő szellős lombhullatók fokozatosan átadták helyüket a tűlevelű erdők sűrűségének. A szelíd emelkedő egyre inkább megvadult, és mi is felfedeztük, mennyire hiányzott már a túrázás tavasz óta. Az autós útnak, melyet a pickup is bejár, néha keresztezi a túraútvonal, máskor pedig szervesen beolvad abba. De ha el akarjuk kerülni a felesleges kilométereket, érdemes ragaszkodni a túrázóknak kijelölt ösvényhez.

Az agyagos rétegen való bakanccsal történő felkapaszkodás gyerekjáték, és az itt zajló túra valóban könnyedén indul. Az igazi kihívás azonban csak a második kilátóhelyünk és a szurdok után következett. Addig is a kanyon felső nézetének csodálatában gyönyörködhettünk, és élvezhettük a lélegzetelállító panorámát.

A kilátóhoz vezető utat egy megviselt és meggyötört táblácska hirdeti, amely mellett elhaladva a bodza édes illata köszönti az ide látogatókat. Itt az ösvény több irányba is elágazik: az autós út továbbra is folytatódik, balra pedig egy ösvény nyílik a csobogás irányába. Ez a választás azonban csalóka, hiszen ez a Nagykőhavas egy másik, alternatív útvonalára vezet. Jobbra is elindulhatunk, amely a kanyonon át ível. Mielőtt azonban bármelyik irányt választanánk, érdemes először a meredek falra felkapaszkodni, mert így egy ízelítőt kaphatunk abból a lenyűgöző panorámából, amit a Nagykőhavas kínál.

A Bucsecs hegység jobb oldalán már teljes pompájában tündököl a Bucșoiu és a fűrészfogszerű Acele Morarului, míg balra a Valea Cerbului völgyének sziluettje bontakozik ki. A Costila csúcs is jól látható, de innen már felbukkan a hegység legmagasabb pontja, az Omu is. A Caraiman-csúcsot díszítő, harminc méter magas kereszt is feltűnik a horizonton, és a baloldalon, a dombokon Sinaia sípályái kacéran integetnek vissza. A távoli látképen a Királykő és a közelében lévő Keresztényhavas is felsejlik, mintha csak üdvözölnék az arra járókat.

A lenyűgöző kilátás felfedezése után a jobb oldali ösvényt választottuk, amely egészen a szurdok bejáratáig vezetett. Itt már a vízesések morajlása is hallatszott, mintha a természet üzenetet küldött volna nekünk. A szurdok kísértetiesen hasonlított a Hétlétrára, de annyira elhagyatott volt, hogy a napfényben pihenő gyík hirtelen nem tudta eldönteni, valóban embereket lát-e, vagy csupán délibábot álmodik. „Emberek? Itt?! Hogy lehet ez? Biztosan eltévedtek...” - gondolhatta magában, miközben a kíváncsiság és a gyanakvás keveredett benne.

A szurdok talán azért nem kapott annyi figyelmet és felújítást, mert rejtetten, a nagytestvére, a Hétlétrák árnyékában húzódik meg. Átkelni rajta igazi kaland: néhol farönkökön, máshol megfáradt létrákon vagy a patakból kiemelkedő köveken kell egyensúlyozni, és néha láncok is segítik a felfelé jutást. Ezáltal egy autentikus, sokkal természetközelibb élményben lehet részünk, mint a Hétlétrák túlszabályozott lépcsősorain mászkálva. A Hasadtkő rövid szakasza pedig nem csupán izgalmas, hanem a nyári hőségben üdítően hat ránk, hiszen a mészkőfalakkal körülvett vízesések mellett a hőmérséklet kellemesen lecsökken, frissítő élményt kínálva.

A patak kanyargós ösvényéről letérve ismét szembesültünk a kánikula perzselő ölelésével. Noha az út továbbra is az erdő mélyén kanyargott, a köves emelkedő hamarosan átadta helyét egy "kényelmesebb", kavicsos szakasznak, ahol az autók is megfordultak. Két oldalról fenyvesek kísérték lépteinket, míg középen egy fenséges mészkőalakzat ragadta meg a figyelmünket. A mészkődomb olyan formákat öltött, mintha valami ősi lény karmai meredtek volna ki a földből, megfagyva az időben.

A furcsa formájú szikla után feltűnt egy kis házikó, ami utunk legnehezebb szakaszához vezetett. Itt a meredek emelkedő miatt már lihegve küzdöttünk a sárban. Ekkor két erdész is feltűnt, akik egy ATV-vel szántották fel az utat a mellettük kialakított ösvényen. Az égető combfájdalmaim közepette komolyan elgondolkodtam rajta, hogy megkérdezzem őket, nem cserélnének-e velünk: ők szenvednének, míg mi csak lazán lobogtatnánk a hajunkat.

Nehézségeink végére egy zöldellő, fűvel borított és fehér zászlókkal díszített szakasz érkezett. Ám ez a pillanat nem volt mentes a nap brutális erejétől, amely úgy sújtott, mintha csak egy bunkósbottal csapott volna le ránk. Pista előrántotta a napkrémet, és alaposan bekente vele a karját és a tarkóját. Én viszont beláttam, hogy még van mit tanulnom, mert eszembe sem jutott, hogy ilyen védőfelszerelést hozzak magammal, pedig az UV sugárzás valóban nem játszik barátságosan. Még így is jólesett a látványt csodálni; a panoráma magáért beszélt: nemcsak lefelé, hanem felfelé is akadt bámulnivaló, ahogyan a konglomerátumok, mészkősziklák és esztenák lenyűgözően tűntek fel előttünk.

Mielőtt azonban az esztenáig értünk, festői táj tárult elénk alant is, kicsit azt a benyomást keltve, mintha a Csalhó-hegység tavasszal elmulasztott látványa tárulna elénk 1500 méteren. Ezen a magasságon már a Brassói-medence, és az azt körülvevő összes hegység tisztán látszott, és teljes alakjában kivehető volt. Ami meglepő, hogy ilyen látványban már a Nagykőhavas csúcsát elérve sem lehetett részünk. De beszéljenek inkább a képek.

És nem is hiába emlegettem a csúcsot, mert itt jött el az ideje a csúcstámadásnak. Nekünk itt már csak annyi dolgunk volt, hogy bírjuk idegekkel a még pár száz méternyi szintemelkedést, mert lentről nem látszott, hogy hol ér véget a lábizmokat próbára tevő, tarkón csapkodó napos szakasz, és hol kezdődik a csúcshatás. Amikor azt hittük, hogy "na, jó, ott vagyok", akkor mindig kiderült, hogy ez csak egy kiugró rész volt, ami eltakarta a hegy további részét. De hát egyszer minden "jó" véget ér, és mi is felértünk a Nagykőhavas tetejére, a fehér táblához.

Itt azonban már sajnáltam is azokat, akik a Hétlétra felől jönnek, és az erdőből nem látták azt a kilátást, amivel mi túránk során találkoztunk. A hegy másik oldalán már a Brassói-medence másik fele, Brassó városa, és a nagyon távoli Csukás-hegység tűnt fel, ami kiegészült a csúcs körüli alakzatokkal és látvánnyal, amihez immár az esztenához tartozó juhnyáj, kutyák és pásztor is hozzájárult.

A csúcs azonban még nem jelentette azt, hogy utunk véget ért. Az igazi kaland csak akkor kezdődött, amikor a négyfalusi EKE nagykőhavasi menedékháza felé vettük az irányt, nem is sejtve, hogy sorra mindenféle állattal összefutunk majd. Erre persze gondolhattunk volna akkor is, amikor olyan mészkőképződések mellett haladtunk el, mint a Macskakő (Piatra pisicii), aminek már a fordított jégcsapokat vagy Trónok harcába illő vastrónt formáló alakja is érdekes, de felmászva rá, a kilátás is megért egy álmélkodó pillanatot. Itt találkoztunk első állatunkkal, a rókával, ami két méterre közelített meg bennünket.

Ez annyira meglepett, hogy első gondolatunk nem az esetleges veszettségétől való félelem volt, hanem hogy "vajon mennyire izzaszthatott meg a túra, ha már Vuk is döglöttnek néz bennünket?" A köves, sziklás út után a szamarak cáfoltak rá erre, akik szintén barátságosak voltak velünk a menedékháznál, és látszólag az étvágyuk is megjött a látványunktól, mert mire kettőt pislogtunk, az egyik szamár már a kajánkat rágta, a másik pedig már le is nyelte a padon lévő celofánt. Pista hiába kérlelte, mint valami kutyát, hogy köpje ki az alufóliát, mert megdöglik. Kérésére süket fülekre talált. Szamarak.

Miután kinevettük magunkat és egy csendesebb helyen még enni is tudtunk valamit, méghozzá úgy, hogy három szamárfej nem termett rögtön mellettünk, visszaindultunk az autóhoz. Ehhez azonban azt az útvonalat választottuk, ami a Macskakő alatti szakadékon, a piros kereszt felé haladt, nem sejtve, hogy előbb egy őzre hozzuk rá a frászt, minket meg két medvekaki között, egy barlangból kiáradó mormogás és fújtatás hangja ijeszt halálra. Bármi is volt, messziről elkerültük, mielőtt még kiderült volna, hogy mit akar közölni velünk.

Nem sokkal később már a "jóból" is kijárt nekünk. Említettem egy üres esztenát, amelyet a Nagykőhavas irányából közelítettünk meg. Miután némi ereszkedésen és szintemelkedésen átestünk, újra ott kellett volna átvágnunk, de a szinte teljesen kihalt területen két impozáns pásztorkutya bukkant fel. Ilyen helyzetekben igazán hasznosak tudnak lenni a túrabotok; amíg hátrálva távolodtunk, a másfél méteres távolság éppen elég volt ahhoz, hogy megóvjon minket a kutyák agyaraival való találkozástól. Pista meg is jegyezte, hogy ilyen sok kaland után már csak csodálkozni tud, hogy még mindig nem tapasztalt meg semmit a helyzet izgalmából.

Én személy szerint nagyon bíztam benne, hogy a dolgok így is maradnak, mert már alig tudtam vonszolni a lábaimat, és elképzelni sem tudtam, hogy mi lett volna, ha még az ő megrágott habtestét is magammal kellett volna cipelni a hátamon. Szerencsére Pista ezúttal elkerülte a nehézségeket, így a túránk hátralévő kilométerein már csupán annak örültünk, hogy a közel húsz kilométeres táv és az 1500 méteres szintemelkedés megérte a fáradságot, hiszen a visszafelé vezető út is igazán lélegzetelállító volt.

Az útvonal nagyítható túratérképen: