Mátészalka majdnem Selea néven ismertté vált - Új könyv a magyar történelem elfeledett román megszállásáról.

Megszólalt a héten a Válasz Online-ban Ablonczy Bálint és bemutatta Perczel Olivér Egy megszállás anatómiája - Román világ Magyarországon 1918-1920 című, nemrég megjelent könyvét, amellyel annak "a kollektív tudatalattiba süllyedt időszaknak első átfogó monográfiáját tette le az asztalra most", amikor 1919-ben "a trianoni terület háromnegyede is román megszállás alatt állt."

Perczel két ország levéltáraiban kutatva gazdag forrásanyagra támaszkodva írta meg az akkori Magyarország módszeres kifosztását és a tömeggyilkosságokat, amelyeket megismerve Ablonczy szerint: "az olvasó pedig szinte megszédül a töméntelen emberi szenvedéstől."

"Az illető, akit megérdemel!"

A Szövetséges Katonai Bizottság felelős a budapesti Magyar Nemzeti Múzeumban lévő összes tárgy megőrzéséért, így a kulcsot a bizottság soros elnöke, Bandholtz tábornok, az amerikai delegáció képviselője vitte magával.

Mindezek után aláírásom került a dokumentumra. Ezt követően Loree ezredessel minden ajtót lepecsételtettünk, amelyeken a következő feliratokat helyeztettem el:

Ezt az ajtót a Szövetsége Katonai Bizottság parancsára pecsételtették le.

E sorok a tábornok emlékirataiból származnak, aki 1919-ben az antant katonai misszió amerikai képviselőjeként állt ki a Magyar Nemzeti Múzeum védelmében. Ő akadályozta meg, hogy Şerbescu tábornok, aki 14 kamionnal és egy különítménnyel érkezett, kifossza a legjelentősebb magyar közgyűjteményt, és a műkincseket Romániába szállítsa. A generális „Napló nem diplomata módra - Román megszállás Magyarországon” című memoárjában örökítette meg azt a pillanatot, amikor az amerikai főtiszt, aki brit, francia és olasz tábornokok társaságában érkezett a párizsi békekonferenciáról Budapestre, egyedüliként komolyan vette a szövetségesek által rábízott feladatot. Célja az volt, hogy rákényszerítse a román hadsereget a szövetséges irányelvek betartására, és véget vessen a fosztogatás egyre aggasztóbb mértékeinek.

Ő csak a lovaglópálcájával érkezett, de ezzel a szerszámmal sikerült elűznie a múzeumból a rablásra készülő román katonákat. Ezt követően az ajtókat a szövetségesek nevében lepecsételtette, biztosítva ezzel a helyszín védelmét.

Ez az epizód csupán egy a sok megaláztatás és szenvedés közül, amely Budapestet és az egész országot sújtotta az első világháborút lezáró padovai fegyverszünet után. Ez a megállapodás a Monarchia felbomlását és a történelmi Magyarország végének kezdetét jelentette. A térséget az utódállamok hadseregei foglalták el, közülük a román csapatok terjeszkedése bizonyult a legjelentősebbnek. Az ő jelenlétük hozta el a magyar társadalom számára a háború legkeményebb megpróbáltatásait. A katonai akciók által okozott rombolások, a nyilvános kivégzések, a megalázó botozások, valamint a javak erőszakos elvétele mindennapi életté váltak. E vészterhes időszakot azonban az utóbbi száz év különböző politikai rendszerei vagy félreértelmezték, vagy teljesen elhallgatták, így részletei ma is homályban maradnak, körülötte mítoszok, legendák, tudatlanság és harag szőtte a narratívát.

Ezen a helyzeten kívánt és tudott túllépni és persze a történettudomány súlyos adósságát is törleszteni Perczel Olivér, aki a Jaffa kiadónál most megjelent könyvében annak járt utána, hogy mennyire jelentett megpróbáltatást a román megszállás a magyar lakosságnak Erdélyben, a Tiszántúlon, a Duna-Tisza közén, Budapesten és a Dunántúlon.

A budapesti levéltáros-történész könyvében feltárta az invázió fontos mozzanatait, a különféle térségekben tapasztalt hasonlóságokat és különbségeket, a román-magyar háború hadműveleteinek eseményeit, a mindennapi élet gyötrelmeit, a rekvirálásokat, az atrocitásokat és az ellenállás formáit.

Ezt az első átfogó monográfiát a magyar történelem egy olyan időszakáról, ami a nemzeti emlékezetből szinte kitörlődött, méltatja a recenziójában Ablonczy Bálint. Annak ellenére, hogy nem megszokott e rovatban egy könyvismertetés bemutatása, úgy véltem, most érdemes kivételt tenni. Mert amire és ahogyan a figyelmet felhívja Ablonczy, az számíthat az olvasók érdeklődésre

Cikkének már az indítása is alátámasztja ezt az érvet. Hisz igaza van abban, hogy "Soha olyan közel nem volt a herderi jóslat beteljesülése, mint 1919 késő nyarán és őszén. Noha magyar nemzet még létezett, Magyarország már alig élt: a trianoni terület háromnegyede is román megszállás alatt állt."

Herder jövendölése, miszerint "a más népek közé ékelt kis számú magyaroknak századok múltán talán anyanyelvét sem lehet majd felfedezni", a maga idejében szinte valósággá vált, hiszen bár nemzetünk létezett, Magyarország határai szinte teljesen eltűntek. 1918 őszén és telén már elveszítettük Erdélyt, a Felvidéket és a Délvidéket, s a Nyugat- és Dél-Dunántúl egy része is elérhetetlen távolságba került. Az ország déli területei, a Barcs-Szigetvár-Pécs-Baja-Röszke vonal mentén, szerb megszállás alá kerültek, Szegedet a franciák foglalták el, míg a román hadsereg szinte az egész országot uralta. 1919 tavaszán már a Tiszántúl is az ő fennhatóságuk alá tartozott, és augusztus elején, a proletárdiktatúra bukása után, nemcsak a Duna-Tisza közét, hanem Budapestet és a Nyugat-Dunántúl jelentős részeit is elfoglalták, így Veszprém és Győr is a megszállók kezére került.

A recenzens megjegyzése szerint ez az időszak tökéletesen tükrözi a megaláztatást, hiszen a nemrégiben még európai nagyhatalomként számon tartott Osztrák-Magyar Monarchia politikai életének egyik meghatározó színhelyére, a budapesti Országházra román zászló került. Ez a látványos szimbólum jól mutatja, hogy hogyan változott meg a hatalmi egyensúly, és milyen mély nyomokat hagyott az egykori dicsőség romjai között.

Ezt követően Ablonczy hangsúlyozza, hogy a monográfia szerzője évek hosszú kutatómunkájával szinte az összes magyarországi és számos romániai levéltárat felkeresve állította össze a román megszállás eddig elfeledett krónikáját. Perczel érdemének tartja, hogy képes bemutatni a másik oldal perspektíváját is. Ennek jelentősége abban rejlik - ahogyan fogalmaz -, hogy "a román historiográfia hagyományosan bolsevikellenes kereszteshadjáratként kezeli az eseményeket. A tömeges rablást, erőszakot és gyilkosságokat bagatellizálja, a háború sajnálatos következményeként tünteti fel. Esetenként revánsként hivatkozik rá, mintha a központi hatalmak - az Osztrák-Magyar Monarchia és Németország - 1916 és 1918 között megszállták volna a Kárpátokon túli Romániát."

A következő részletben Ablonczy írása rámutat arra, hogy Perczel megállapította: noha a központi hatalmak valóban rekvirálták Romániában a szükséges erőforrásokat, ennek a tevékenységnek a szervezettsége és tudatossága messze elmarad a román hadsereg magyarországi működésének színvonalától. Ezen kívül érdemes hangsúlyozni, hogy „mindezt nem a sértett magyar nacionalizmus, hanem román politikai vezetők állították.”

Ezt a kulcsfontosságú tényt alaposan dokumentálni szükséges, amit a történész meg is tesz. Például Alexandru Vaida-Voevod, aki részt vett a párizsi békedelegáción, 1919. augusztus 4-én levelet írt Iuliu Maniunak, aki az erdélyi és magyarországi megszállt területeket irányító kormányzótanács vezetője volt, később pedig háromszoros miniszterelnök. Vaida-Voevod levelében arra ösztönözte Maniut, hogy "használjátok ki a kedvező körülményeket, és sürgősen küldjetek haza Magyarországról hadizsákmányként mindent, amit csak lehet, különösen mozdonyokat, vagonokat és vasúti anyagokat. Hirdessétek ki, hogy a magyar hadsereg teljes hadianyaga [a romániai német csapatok parancsnokának] Mackensen hadseregéből származik, hiszen Mackensen súlyosan megkínozta Romániát, így jogilag is, a háborús törvények értelmében, nekünk jár."

Brătianu miniszterelnök pedig 1920 nyarán arról beszélt a bukaresti parlamentben: "Nem nyugodhatunk addig, míg a magyar népet gazdaságilag és katonailag teljesen tönkre nem tesszük. Mert mindaddig, míg Magyarországon az életképességnek szikrája is van, mi magunkat biztonságban nem érezhetjük."

A recenzióból kiderül, hogy a könyv az 1916-os erdélyi román invázióval indítja a történet fonalát, és részletesen bemutatja a megszállás eseményeit Erdélyben és a Partiumban 1918 őszétől 1919 tavaszáig. E folyamat során nemcsak a román politikai és katonai stratégiák alapjaiba nyerhetünk betekintést, hanem a megszállás mindennapjainak is tanúi lehetünk, valamint a hasonló módszerek alkalmazásának részleteiről is olvashatunk. Érdekes példaként említhető, hogy az antanthatalmak milyen ígéretekkel ösztönözték Bukarestet a hadba lépésre: nem csupán Erdély és a Bánság került szóba, hanem a mai Magyarország egyes területei is, amelyeket végül Párizsban másképp értékeltek. A tervek szerint Debrecen határváros lett volna, míg Békéscsaba, Gyula, Vásárosnamény és számos szatmári település Romániához tartozott volna. Ráadásul, érdekes, hogy a román elnevezések már előre elkészültek: Fehérgyarmat a Colonia, Mátészalka a Selea, Vásárosnamény pedig a Târgovişte névvel gazdagodott volna az ortodox hagyományok szellemében.

Amíg a Romániának ígért terület polgári közigazgatás alá került, a többi megszállt területen a katonai hatalom uralkodott. Ez a két különböző közigazgatási forma eltérő hozzáállást is hozott magával. A lényeg pedig az volt: míg a polgári zónát próbálták Romániához csatolni és integrálni, addig a katonai zónát brutálisan kifosztották.

Sok egyéb észrevételről is érdemes lenne beszámolnom Ablonczy Bálintnak, azonban a terjedelmi korlátok miatt ezt nehéz megvalósítani. Mégis, a tisztánlátás érdekében fontosnak tartom, hogy idézzek tőle két terjedelmesebb részletet, amelyek jól tükrözik azokat a hónapokat, amikor Clemenceau hiába kérte a román kormányt, hogy állítsa le csapatait. A proletárdiktatúra összeomlását követően a seregek előrenyomultak, elfoglalták Budapestet és a Dunántúl jelentős részét, miközben gátlás nélkül garázdálkodtak.

A rablás szinte már tudományos precizitással zajlott. Diósgyőrben a helyi vasgyár, Tokajban a bor, míg az Alföld lapos vidékein a mezőgazdasági termények képezték az elrabolt hadizsákmányt. Pest megye alispánjának jelentése szerint Nagykőrös és környéke a román katonák áradatának céltáblája lett: "Elözönlötték a szőlőket, tanyákat, majorokat és szőlőtelepeket, mindent, amit csak elbírtak, letaroltak és kiürítettek. Azokat a dolgokat, amiket nem tudtak elvinni, egyszerűen tönkretették. A helyi lakosságot minden készletéből kifosztották. A járókelők nem voltak biztonságban, megtámadták őket, kirabolták, elvették pénzüket, ékszereiket, óráikat. Az embereket megbotozással, internálással és elhurcolással kényszerítették a rekvirálások elviselésére." A ceglédi gimnázium természettudományi szertárából a preparált állatok tűntek el, a kitömött majmokat pedig, rejtélyes okokból kifolyólag, megnyúzták, mintha csak egy havasi esztenán hullott birkákra lett volna szükség. A békéscsabai felső leányiskolában a kulcsokat és kilincseket pakolták össze, míg a méntelepről az ablaküvegek, ablakpárkányok, villanyvezetékek és tűzhelyek vasalkatrészei is eltűntek. Közép-Európa egyik legjelentősebb nehézipari üzeméből, a csepeli Weiss Manfréd-gyárból pedig 1600 (!) vagonnyi felszerelést, gépet, fémet és lőszert vittek el.

A fosztogatás borzalmai mellett talán még ennél is felháborítóbb volt, hogy nem csupán a Kun Béla vezette káderek, hanem a teljes lakosság is a rettegés állapotában élt, hiszen a terror mindenkire lesújtott. Ablonczy második passzusa Perczel monográfiájára támaszkodva tárja fel az események hátterét: "Budapest 1919 augusztusa és novembere között a megszállás 2,5 milliárd korona kárt okozott. Összehasonlításképpen: ekkoriban egy heti átlagkereset körülbelül 300 koronát tett ki. A román megszállás nem csupán hatalmas anyagi veszteséggel járt, hanem mélyreható következményekkel is a magyarországi társadalom számára."

A botbüntetés és a brutális erőszak napirenden volt, számos nő szenvedett el szörnyűségeket, és a tömeggyilkosságok is aggasztó mértékben megszaporodtak. Perczel Olivér kutatásai szerint a legtöbb kivégzés a Tiszáig terjedő román előnyomulás idején zajlott, majd a Vörös Hadsereg tiszai offenzívája és az azt követő román ellentámadás alatt. Például Békés városában 1919 áprilisában egy román tiszt parancsára tizenegy férfit végeztek ki, miközben hozzátartozóik jajveszékelve nézték végig a tragédiát. Fegyverneken júliusban a mezőn dolgozó emberek közé szerveztek vérengzést, ahol 39 embert, köztük három kislányt, lőttek agyon. Hatvanban 47 ártatlan civil vesztette életét. A legszörnyűbb mészárlás Hódmezővásárhelyen történt, ahol a román csapatok, helyi magyar kollaboránsok segítségével, 56 embert ejtettek foglyul, majd géppuskával végeztek velük, köztük kilenc vöröskatona is ott volt.

A legfrissebb kutatási eredmények alapján a magyarországi román megszállás időszakában körülbelül 600 embert végeztek ki önkényesen. Valószínű, hogy a végső áldozatszám ennél jóval magasabb lehet, azonban a források korlátozottsága miatt csak ezt a számot tudjuk megerősíteni.