India és Pakisztán ellenséges viszonyának gyökerei mélyen nyúlnak vissza a történelembe, és számos politikai, vallási és kulturális tényező összefonódásából erednek. Az alapvető feszültségek a brit gyarmati uralom idejére vezethetők vissza, amikor a két t
Amikor India 1947-ben elérte függetlenségét, az ország két jól elkülönülő egységre szelte magát: a sekularizált India államra és a túlnyomórészt muszlim Pakisztánra. Pakisztán azonban nem volt homogén: két különálló régióból, Kelet- és Nyugat-Pakisztánból állt, amelyeket egy indiai terület, Kasmír választott el egymástól. Kasmír lakosságának többsége muszlim volt, de a terület hindu vezetés alatt állt. Mivel Kasmír Indiával és Nyugat-Pakisztánnal is határos volt, heves viták robbantak ki arról, hogy melyik országhoz csatolják. Ez a feszültség vezetett az első indiai-pakisztáni háborúhoz 1947-48 között, amely végül az ENSZ közvetítésével zárult le. A döntés értelmében a vitatott területet mindkét állam ellenőrzése alatt tartotta, de a pakisztáni kormány továbbra is úgy érezte, hogy a muszlim többségű Kasmír hozzájuk tartozik, miközben India már elfoglalta a terület egy részét.
Nem meglepő tehát, hogy 1965 elején a konfliktus újra fellángolt. Az ellenségeskedés augusztusban érezhetően fokozódott, amikor a pakisztáni hadsereg erőszakkal próbálta megszerezni Kasmír területét. E kísérlet azonban kudarcot vallott, és patthelyzet alakult ki a felek között. India viszont nem tétlenkedett, és gyorsan lépett a regionális feszültség nemzetközi szintre emelésében. Felkérte az Egyesült Nemzetek Szervezetét, hogy ismét vegyen részt a konfliktus rendezésében, és segítse elő a békés megoldást. A Biztonsági Tanács szeptember 20-án elfogadta a 211. számú határozatot, amely a harcok leállítására és a kasmíri helyzet rendezésére irányuló tárgyalások megkezdésére szólított fel. Az Egyesült Államok és az Egyesült Királyság is támogatta az ENSZ döntését, elrendelve a fegyverszállítások leállítását mindkét hadviselő fél számára. Ez a tilalom egyértelműen érintette a harcoló feleket, de Pakisztán különösen érzékenyen reagált, mivel hadereje jelentősen gyengébb volt Indiáénál. Az ENSZ határozata és a fegyvereladások felfüggesztése gyors következményekkel járt: India szeptember 21-én, míg Pakisztán szeptember 22-én elfogadta a tűzszünetet.
Azonban ez önmagában nem oldotta meg Kasmír helyzetét, így mindkét fél beleegyezett abba, hogy a Szovjetunió harmadik félként közvetítsen. A taskenti tárgyalások 1966 januárjában értek véget azzal a megállapodással, hogy a két ország lemond a területi követeléseiről, és visszavonja csapatait a vitás területekről.
A legsúlyosabb helyzet 1971-ben bontakozott ki, amikor 10 millió kelet-pakisztáni menekült Indiába a pusztító éhínség elől. Az indiai kormány ezt a válságot kihasználva lázadás szításába kezdett a helyi lakosság körében a pakisztáni vezetés ellen, ami egy rövid, ám rendkívül véres konfliktushoz vezetett a két ország között. Az indiai haderő hamarosan dominálni kezdett a harcokban, és India aktívan támogatta Banglades autonómiájának kikiáltását, ezzel lehetővé téve a keleti területek elszakadását Pakisztántól.
1998 és 1999 között a Kargil magaslati területein zajló harcok során pakisztáni csapatok hatoltak be az India által ellenőrzött Kasmír területére. Ez a konfliktus volt az első, amely a két ország atomhatalommá válása után robbant ki. 2003-ban tűzszünetet kötöttek, amely a mai napig érvényes (a kötelezettségvállalást 2021-ben megújították), azonban ez nem akadályozza meg, hogy a két fél időről időre újra összecsapásokba bonyolódjon.
