"Nem célszerű túlzott álmokat szőni" - a spanyol élvonalban kiemelkedően teljesít.
Tóth Rajmond igazán különleges háttérrel rendelkezik, hiszen egy kézilabdás család gyermekeként látta meg a napvilágot. Jelenleg a spanyol élvonalban szereplő CB Cangas 23 éves irányítójaként folytatja pályafutását, de nem csupán a sportág iránti szenvedélye, hanem a családi öröksége is motiválja őt. Édesapja, Tóth Edmond, aki válogatott szinten is megmutatta tudását, példaként szolgál számára, hiszen a közös edzések és a tanítvány-mentor kapcsolat nemcsak a sportban, hanem az élet más területein is sokat jelentett neki. Rajmond számára a kézilabda nem csupán hobbi; ez egy életforma, amelyben elkötelezetten dolgozik azért, hogy apja nyomdokaiba lépjen. Az NB I után a légiós élet irányába is elindult, hiszen célja, hogy nemzetközi szinten is megméretheti magát. Nagy álma, hogy egyszer a magyar válogatott tagja legyen, de tisztában van azzal, hogy ehhez valószínűleg csapatot és bajnokságot is váltania kell. A következő sorokban egy izgalmas interjú során betekintést nyerhetünk Rajmond életébe, álmaiba és a kézilabda iránti elkötelezettségébe.
Tóth Edmond, a 21-szeres válogatott játékos és KEK-ezüstérmes sportoló édesapjaként a kézilabda nem csupán egy hobbi, hanem a család életének középpontja. Azonban kevesen tudják, hogy a születésük pillanata is szorosan összefonódik ezzel a sportággal.
Igen, meséltek róla, hogy apának nem sikerült odaérnie időben a kórházba, mert meccsen volt, amikor 2001. április 6-án megszülettem.
Egy különleges pillanat volt, amikor a Dunaújvárosi Hírlap cikket közölt, amely így számolt be az eseményekről: "A Pestszentlőrinc elleni mérkőzés kellős közepén érkezett meg az ifjabbik Tóth, Tóth Rajmond." Milyen érzés volt ebben a szellemben felnőni? Minden bizonnyal izgalmas és inspiráló élményekkel gazdagodtál, hiszen a sport és a közösségi események mindig is fontos szerepet játszottak a mindennapi életben. A szurkolók lelkesedése, a csapat iránti elkötelezettség, és a családi hagyományok mind hozzájárultak ahhoz, hogy egy olyan közegben növekedj, ahol a siker és a kitartás értékeit már kiskorodban megtapasztalhattad.
Apa mindig is azt hangoztatta, hogy nem szeretné, ha kézilabdázó lennék, legalábbis nem akarta ezt rákényszeríteni rám. De a körülmények szinte elkerülhetetlenné tették a dolgot. Kiskoromban, amikor más gyerekek autót kaptak ajándékba, én labdát fogtam a kezembe, és már két hónaposan az ő mérkőzésén ültem a lelátón. Így hát egyértelmű volt számomra, hogy ez az út hova vezet. Az igazi kihívás az volt, hogy képes leszek-e követni az ő nyomdokaiban, elérhetem-e azokat a magasságokat, amiket ő. Még nem sikerült teljesen, de az a vágyam, hogy valahogyan túlszárnyaljam az elvárásait. Tudom, hogy nem lesz könnyű...
Milyen élénk emlékek törnek fel bennem, amikor a tizenéves éveimre gondolok! Azok az évek tele voltak felfedezésekkel, önkereséssel és rengeteg kalanddal. Minden nap új kihívásokkal és tapasztalatokkal szolgált, legyen szó barátságokról, első szerelemről vagy a felnőtté válás rögös útjáról. Az érzések intenzitása különösen megmaradt bennem – a boldogság, a szorongás, a lázadás mind-mind színesítette ezt az időszakot. Az álmok és a vágyak szőtte szövetében éltem, és minden egyes nap újra és újra megpróbáltam megtalálni a helyemet a világban. Emlékszem, milyen fontos volt a zene és a barátok társasága, hiszen ők voltak a támaszaim, akik mellett könnyebb volt átvészelni a nehéz pillanatokat. A tizenéves éveim tehát nem csupán egy időszak volt az életemben, hanem egy igazán formáló élmény, amely örökre nyomot hagyott bennem.
Az én korosztályomban már főleg a nagy csapatokból, a Veszprémből, a Szegedből nőttek ki a játékosok. Vagy a NEKA-ból, hiszen akkor indult be az akadémiai rendszer, és engem is gyakran hívtak. Mégis úgy gondolom, jó döntés volt, hogy ott maradtam Egerben, ahol édesapám edzősködött. Úgy érzem, ha elmentem volna egy akadémiára, nem kaptam volna annyi lehetőséget, mint egy kisebb csapatban, ahol tényleg azt csinálhattam, amit akartam, és az én fejlődésem volt a legfontosabb.
Aztán viszonylag korán már a felnőttekkel lehettem. Az óriási pluszt adott, hogy 16 évesen velük edzettem, 17-18 évesen pedig komoly szinten, az NB I-ben játszhattam.
Ha már ennyit emlegetjük az édesapját, az előny vagy hátrány, hogy mégiscsak egy válogatott kézilabdázóról van szó?
Az a tény, hogy egy olyan pályán indultam el, amelyet már valaki előttem kijárt, hatalmas előnyt jelent számomra. Ő ismeri az összes lépcsőfokot, a sport minden nehézségét és szépségét, amelyet én is most felfedezek. Bármikor, amikor tanácsra van szükségem, tudom, hogy számíthatok rá. Ez a támogatás óriási jelentőséggel bír. Ugyanakkor érzem, hogy az ő árnyékában élek, még Spanyolországban is, ahol gyakran az ő nevét emlegetik a meccseken a sajátom helyett. Ez már egy kicsit bonyolultabb helyzet, hiszen ő volt az edzőm is, de azt az időszakot is nagyon értékesnek tartom. Különleges apa-fia kapcsolat alakult ki közöttünk, ami sok gyerek számára elképzelhetetlen. Hálás vagyok ezért, mert számomra a család a legfontosabb. Örömmel tölt el, hogy ilyen szoros köteléket tudok ápolni a szüleimmel, még akkor is, ha távol vagyok tőlük. Minden nap arról szól, hogy beszélgetünk, folyamatosan kapcsolatban állunk egymással, és ez mindig erőt ad nekem.
Ez sohasem könnyű helyzet, hiszen az ember gyakran azt hallja, hogy csak azért van ott, mert az apja az edző. Természetesen lehet, hogy egy kis előnyhöz jutsz azzal, hogy valakinek a gyermeke vagy, de a valódi értékedet bizonyítani kell. Senki sem az ellensége saját magának, és senki sem akar nevetségessé válni: csak akkor léphetsz pályára, ha valóban megérdemled. A következő szezonok során azonban sikerült ezt bebizonyítanom, hiszen a csapat egyik legjobb támadójaként és góllövőjeként teljesítettem. Tehát nem az apám státusza miatt kaptam lehetőséget, hanem mert kemény munkával kiérdemeltem a helyemet.
