Papp László Tamás "Luxizás" című művében a társadalmi viszonyokat és az emberek közötti rivalizálást elemzi. A középpontban álló gondolat az, hogy mindig hajlamosak vagyunk a másik helyzetét, problémáit alábecsülni, míg saját nehézségeinket felnagyítjuk.

Az utóbbi hetek során Matolcsy Ádám és Rogán Antal feleségeinek fényűző életmódja, divatválasztásai dominálták a közösségi médiát. Hamarosan Lázár János is csatlakozott a diskurzushoz, aki a "luxizálást" bírálta a műgyűjtés és belsőépítészet terén. Be kell vallanom, hogy ezek a közéleti események belőlem nem váltottak ki semmiféle érzelmi reakciót. Nem éreztem késztetést arra, hogy döbbenettel vagy megvetéssel reagáljak a státuszszimbólumok láttán. Frusztráció sem kerített hatalmába amiatt, hogy ezen javak olcsóbb verziói sem az enyémek. A döntéshozók vagy családtagjaik gazdagodása iránt sem éreztem vágyat, hogy védelmembe vegyem őket. Talán nálam van valami rendellenesség, mert sokkal jobb anyagi helyzetben lévő emberek gyakran hevesebben reagálnak a témára, miközben én olyan nyugalommal figyelem a történéseket, hogy az szinte már szokatlan.

Szóval nem jövök izgalomba ettől, miként attól sem, ha az említett, nálam gazdagabb emberek engem is folyton jobb módúnak néznek, mint amilyen vagyok. Első találkozásunk rendszerint úgy kezdődik, hogy megkérdezik, könnyen találtam-e parkolóhelyet? Némelyikük aztán kicsit furcsán néz, amikor közlöm, nincs autóm, ahogy a családban másnak sem, de még jogosítványom se. Mert amikor bemutatkozom, hogy újságíró vagyok, ahhoz a legtöbb, sajtón kívüli ember minimum egy jó erős középosztálybeli egzisztenciát társít. Ha a szakmámat vizsgálom, megállapíthatom, hogy pályatársaim jelentős, szabad szemmel is jól látható nagyságrendű részét ezért csapta meg annyira luxizás aranyfüstje, hogy a korrumpálódást, a prostituálódást, a propagandistává züllést is bevállalta.

Több mint negyedszázados tapasztalatom van a politikai újságírás terén, és lassan harminc éve járatom be ezt a különleges világot. Az alapélményem az, hogy azok a források, akikkel munkakapcsolatba kerülök – legyenek azok döntéshozók, híres politikai szereplők, üzletemberek, művészek, sportolók vagy tudósok – jellemzően sokkal kedvezőbb körülmények között élnek, mint én. Pályafutásom során gyorsan rájöttem, hogy ez a helyzet nem mindenki számára könnyen kezelhető. Hogy miközben képes vagy szellemileg és intellektuálisan közel kerülni valakihez – ami lehetővé teszi a mélyebb beszélgetéseket is –, a kettőtök közötti anyagi különbség ég és föld. Egy korai mentorom már a 2000-es évek elején figyelmeztetett, hogy ha olyan újságíró szeretnék lenni, aki mind a kormánynak, mind az ellenzéknek, a hatalmon lévőknek és a hatalomra törőknek is fel meri tenni a kínos kérdéseket, és hosszú távon oknyomozó munkát végez, akkor el kell fogadnom a szerény életkörülményeket, sőt, akár a szegénységet is.