Rétegek, mint az élet sokszínű szövetének finom szálai. Minden egyes réteg egy újabb dimenziót tár fel, egy új perspektívát adva a valóságról. A felszínen ott van a mindennapi rutin, de ahogy mélyebbre ásunk, úgy kerülnek elő a titkok, az emlékek és a vág
A zserbószelet mindig is a gyermekkorom édes emlékeinek egyik csúcspontja volt. Gergely Éva szakácskönyvében "parádés süteménynek" titulálja, és nem véletlenül! Az alapja egy finom, omlós tészta, amit egy réteg ízletes baracklekvár követ, majd jön a gazdag, cukros darált dió, amit az olvasztott vaj és méz ölel körbe. Ezt az egész folyamatot még egyszer meg kell ismételni, mielőtt a tetejére kerülne a második tésztaréteg. A sütőből kivéve a csokimáz teszi teljessé a művet. Bár a cukrászdák polcain is fellelhető volt, az otthoni változat mindig is felülmúlta azokat, tele szeretettel és nosztalgiával.
Nem a múltban való merengés kedvéért írom e sorokat, csupán a rétegződés analógiáját szeretném felvázolni. Nem a társadalmi osztályok hierarchiájára gondolok, hanem inkább a könyvek iránti szenvedélyes érdeklődők sokszínű táborára. Ezen a „terepen” a rétegek, akárcsak a zserbó rétegei, nem éles határokkal elválasztva, hanem inkább finoman, elmosódottan határolódnak el egymástól. A kulturális rétegződést talán a kultúrantropológia tudományának feladata vizsgálni, de nem szükséges mélyebbre ásnunk: csupán arra szeretnék utalni, hogyan jut el az olvasó a „nehezebb” művekhez. Az esti mesék világából az iskolai kötelező olvasmányokon át, majd a felnőtt irodalomig. Az emberek többsége az élethez szükséges tudásanyag jelentős részét olvasás révén sajátítja el, különösen tan- és szakkönyvek segítségével. Itt jellemzően nem találkozunk átfedésekkel; nem hiszem, hogy például „A bádogos kézikönyve” bárkit is vonzana a szakmán kívül. A szépirodalom területén azonban kibővül a paletta, s itt rendeződnek rétegekbe az olvasók. Passuth László, Berkesi András, Nemere István hívei egy külön csoportot alkotnak, akárcsak Mészöly Miklós, Németh László, Illyés Gyula vagy Déry Tibor kedvelői.
A hatalom kedvencei nagyobb elismerésre számíthatnak, mint a 'mezítlábasok' (a céhen belüli rivalizálásokat most félreteszem). Az írói hangyabolyban valamelyes ranglétra is van, de úgy vélem, hogy ezt a fajta rétegződést az olvasók nemigen veszik figyelembe (nem tanulmányoztam a témát, csak csuklóból vetettem oda). Amióta a Kossuth-díjat a határon túli magyar alkotók is megkaphatják, azóta nagyobb a verseny és a zsummogás. Gyerekesnek tartom a törtetést, mert a díjat 'nem megkapni' is van olyan teljesítmény, mint érdemtelenül (pusztán a jó helyezkedésnek köszönhetően) részesülni e főúri kegyben. Amúgy a stratégia eléggé egyszerű: kiváló munkákat kell az asztalra tenni, és ki kell várni, hogy méltónak találjanak a díjra. Persze-persze célozgatni is lehet, F. Sándor egy interjúban nyíltan kijelentette az igényét, ezek után már reménye se lehet azt megkapni. Nagy Feró is megkapta valamikor, de most beletenyerelt a lecsóba, s emiatt össznemzeti morgás lett. Ő korábban a nemzet csótányának nevezte önmagát, s ezzel arra utalt, hogy nem tart igényt magasabb fokú elismerésre. Ha mégis megadták neki a Kossuth-díjat, akkor ne csodálkozzanak a viselkedésén. Tanulság: csótányok nem érdemlik meg.
Egy kicsiny, de annál hangosabb drukkercsoport alternatív Kossuth-díjat alapított 1996-ban, Hernádi Gyula kedvéért, és azóta is folyamatosan vitatják a hagyományos díjazásokat. Úgy érezték, hogy a hatalom nem a legérdemesebbeknek, például az olvasótábor kedvenc íróinak ítéli oda a szobrocskákat és a pénzes borítékokat. Krasznahorkai László (K. L.) Nobel-díja azonban nem a fővárosban, a Lánchíd városában került kihirdetésre, így megúsztuk a szimpátiatüntetéseket és az ellentéteket. Osztom azok véleményét, akik szerint K. L. megérdemelte a tiszteletet, hiszen támogató olvasói közössége is hozzájárult a sikeréhez. Ők ugyanis olyan intellektuális magasságokba emelkedtek, ahol a K. L.-szövegek olvasása már nem kínt, hanem örömet jelentett. Ezt a tudásszintet leginkább a klasszikus zene „értésével” tudnám szemléltetni, habár a „zeneértés” kifejezés nem teljesen fedi le a lényeget. A barokk és preklasszikus zenék, valamint Mozart, Haydn, Schubert és Beethoven művei mindig is közel álltak hozzám, míg a 19. század zenéjét már csak válogatva hallgatom, a 20. század alkotásaiból pedig csak néhány darab fogott meg. Ezt a zenei tudást a „ránevelés” révén sajátítottam el, és nem önállóan, hanem a családom és az énektanárom támogatásával. Mivel kezdetben botfülű voltam, a szüleim koncertbérletet vásároltak, és így rendszeresen jártam a vasárnap délelőtti hangversenyekre Kolozsváron, a Farkas utcában. Szorosan hasonlóan alakult a német nyelvvel való viszonyom is: kezdetben nehezen tanultam, de amikor már képes voltam hosszabb szövegeket megérteni, az újabb fejlődésre ösztönzött. Az írás viszont egyszerűbb folyamat volt számomra: csak 1990 után kezdtem el írni, érett fejjel; akkorra már olyan szinten birtokoltam az anyanyelv rejtelmeit, amelyek elengedhetetlenek voltak mondanivalóm kifejezéséhez. Tudatában vagyok annak is, hogy amit nem tudok, azt nem érdemes erőltetnem. Esterházy Péter és K. L. írásai, valamint a Mont Blanc és a Wellington-bélszín magassága túlzottan is elérhetetlenek számomra.
Krasznahorkai könyveit nem olvastam, de a vele készült interjúk közül néhányat szívesen felfedeztem. Korábban már kiemeltem néhány jellegzetes gondolatát, és most újabb válogatást készítek az általa megfogalmazott különleges nézőpontokból.
▪ "A valóságról annyira keveset tudunk, mint más szórakoztató művész." Olyan mennyiségű tudásanyagot birtokol, amennyi csak a beavatottak számára adatik meg, de - a riporternek adott válaszai alapján - vele is megtörténhetett az, amit egy indiai bölcsről mesélnek. Zarándok kopogtat az agg gondolkodó kapuján: "A mestert keresem..." "Majd szólj, ha megtaláltad."
„Mi csupán eltereljük az emberek figyelmét attól, ami valóban vár rájuk, és ezt kitartóan végezzük, ameddig csak lehet... E mögött valószínűleg az áll, hogy a sors rejtelmeit kutató, vagyis az 'ösvénykereső' egyének gyakran megakadnak egy-egy apróságon, és nem képesek továbblépni. Ekkor lépnek színre a vigasztalók, akik türelmesen elmagyarázzák a kérdéseket, így megnyugtatva a keresőt.”
Utazásai során mélyen belemerült hazája és lakóinak sokszínűségébe, akik Magyarországon éltek. Barátait gyakran faggatta: „Azt hiszitek, hogy ők képesek megvalósítani az álmodott, idealista jövőt?” Szomorúság és kétség keserítette el: „Honfitársaim közül valóban nem született egy jobb ország, olyan, amiben a '90-es évek környékén még reméltünk.” A változás nem hozott előrelépést, csupán egy teljesen más valóságot teremtett.
