Senki 2: A mozgólépcső a csalódás mélyére vezet - egy film, amely tele van komédiával! Sharon Stone visszatérése pedig igazi mestermű a hollywoodi szórakoztatóiparban!

A "Senki" második része számomra olyan mozgólépcső volt, amely folyamatosan lefelé tartott a csalódás mélyére. Kíváncsian figyeltem, hogy Hutch Mansell (Bob Odenkirk) vajon mikor fog megállni ezredik verekedése után, hogy bekapjon egy kalciumtablettát, és felhívja a reumatológusát, hogy időpontot kérjen a csípőprotézis-beültetésére.

Izgatottan vártam, már türelmetlenkedtem, mikor nézhetem végre meg, mivel olyannyira tetszik az első része több okból is - írni fogok róla...

Hatalmas csalódás volt számomra ez a film! A trailer borzalmasan félrevezetett, és nem tudtam, mire számítsak. Például a Die Hard sorozat minden epizódja tele van izgalmas akciójelenetekkel, kivéve az utolsót, ami kifejezetten gyenge lett – olyan, mint egy elhagyott, szélfútta papírdarab a járdán. Az összes többi részt viszont imádom, már tucatszor láttam őket, és még mindig élvezem – egyáltalán nem untam meg őket. Persze, a repülős rész nekem valamiért nem jön be, de itt... Itt a film során az akciójelenetek egyre inkább elbaltázottá váltak, és az élvezetük is szépen elhalványult. Komolyan, már csak bámultam a bunyókat, amelyek egyre inkább szánalmasnak tűntek, és a kivitelezésük is hagyott kívánnivalót maga után. Folytathatnám, de sajnos a csalódás már így is túl nagy!

S akkor ott volt a feleség: az első részben mindenbe belepasszolt a jelleme, hozzáállása. Erre... ebben a filmben a kezdetekben hozza ugyanazt a formátumát, amelyet az előző részben, s az elégedetlensége egyre jobban fokozódik a férje bunyós akciózásai miatt - majd, bakker, kiderül, hogy ez a feleség nem is kezdő - hirtelen mintha egy Bosszúálló-film forgatásából lépett volna át ebbe a filmbe: magabiztos határozottsággal aktiválódik benne a harci jellem, felkap egy bazi komoly, jókora, spéci fegyvert és levadássza Sharon Stone-t.. Mi a fr@nc? Most akkor az előzőknek a feleség terén mi értelme van? Teljesen elmaradt a hitelesség! Egy bohózat lett a film!

Örömmel tölt el, hogy Sharon Stone sikeresen visszatért a színpadra! Hihetetlen kitartás és elszántság volt szükséges ahhoz, hogy a betegsége után ne csak felálljon, hanem újra ragyogó színésznővé váljon. Az, ahogyan emberként is megmutatja erejét és bátorságát, lenyűgöző. Nemcsak hogy nem csalódtam benne, hanem azt kell mondanom, hogy őt minden szempontból kiemelkedőnek tartom.

Természetesen! Íme egy egyedi változat: **A Senki 2. - A deszenzitizáció kézikönyve** Ez a mű a deszenzitizációs folyamatok mélyebb megértésére invitál, feltárva a szenvedélyek és érzelmek elhalványulásának mechanizmusait. Az olvasó egy izgalmas utazásra indul, ahol a lélek rejtett zugaiba nyer betekintést, és felfedezi, hogyan lehet újraéleszteni az érzéseket egy világban, ahol a közöny és az apátia mindennapi társainkká váltak. Az útmutató célja, hogy segítsen az egyénnek visszanyerni az életerőt és a szenvedélyt, miközben a deszenzitizáció hatásait is megérti. Fedezd fel a kódex titkait és lépj a változás útjára!

Az akciófilmek világában kétféle nézőtípus létezik: az egyik az, aki a cselekvést és a robbanásokat keresi, míg a másik a koreográfiában és a vizuális élményben találja meg a szórakozást. Én az utóbbi táborhoz tartozom, és éppen ezért éreztem magam agyilag megbénultnak a film közepén. A vásznon zajló végtelen pusztítás már nem csupán fájdalmas élményként, hanem inkább egy zajos hátterű tapétaként jelenik meg az agyunkban. Ez a film kiválóan tükrözi a popkulturális deszenzitizáció valóságát. Amikor Becca felemelte a karabélyt, biztos voltam benne, hogy a forgatókönyvírók összekeverték az ő karakterét Chuck Norris felnőttképző tanfolyamának záróvizsgájával. Az a feleség, akinek a legnagyobb gondja az volt, hogy hol helyezze el az elakadásjelző háromszöget, most mesterlövészként intézi el a főgonoszt. Ez a karakterfejlődés teljesen felborítja a narratív logikát. Ráadásul a főgonosz a film végéig komoly ellenfélként van jelen, mégis a végén elég két lövés ahhoz, hogy szimplán elessen, amiért korántsem Sharon tehet.

A karakterfejlődés (character arc) nem csupán annyit jelent, hogy a szereplő egyik pillanatról a másikra, minden előzmény nélkül, átugrik egy teljesen másik narratív világba. A Senki 2. írói sajnos elkövették azt a hibát, amit narratív árulásnak nevezünk: egy kényelmes cselekményi segédeszköz segítségével próbálták meg felerősíteni a történetet. Ez a megoldás azonban nemcsak hiteltelenné, hanem sok esetben zavarossá is tette a karakterek fejlődését és az egész cselekmény ívét.

A Senki-franchise alapötlete a rejtett agresszió és a megszelídített vadállat motívuma. A film azt a valóságot vizsgálja, hogy a tökéletesnek tűnő külvárosi nyugalom mögött milyen sötét múlt vagy rejtett képességek lakozhatnak.

Van a Senki-filmeknek valóságból merített alapja? Nem konkrétan, de tökéletesen rímel egy pszichológiai, illetve szociológiai jelenségre: a "sleeping dog" (alvó kutya)-szindróma. A pszichológia ismeri azt a jelenséget, amikor egy traumatizált vagy rendkívüli képességekkel rendelkező (pl. katonai) személyiség beépül a normatív társadalomba, elfojtva a múltját, csak azért, hogy a külső provokáció (pl. az első részben a lány cicás karkötője) felébressze benne az alvajáró tigrist . A trauma vagy a képesség nem szűnik meg, csupán a mély pincébe van bezárva.

A valós élet sötét titkai gyakran a legszürkébb, legátlagosabb szomszédságokban bújnak meg. A "Senki" éppen ezt a látszólagos nyugalmat használja ki: a hétköznapi, papíron tökéletes család a valóságban egy jól álcázott időzített bombát rejt. Az első részben mesterien építették fel ezt a feszültséget, de a folytatás sajnos katasztrofális irányt vett. Még ha a film hibákat is hordoz, emlékeztet minket arra, hogy a legnagyobb titkok gyakran azokból az emberekből fakadnak, akikről sosem gondolnánk, hogy képesek lennének elpusztítani mindazt, amit ismerünk.

A 87North neve mára a precíziós destrukció szimbólumává nőtte ki magát. Az, hogy ugyanaz a stúdió felelős a John Wick elegánsan steril pusztításáért, valamint a Deadpool színpadiasan groteszk erőszakáért, érdekes metakritikai párhuzamokat vonz magával. Míg a közönség lélegzetelállító akciójelenetekre számít, felmerül a kérdés: meddig maradhat hiteles a koreográfia, ha a Senki 2. esetében inkább az elcsépelt, ismétlődő erőszak mechanikájává válik, ahelyett, hogy a váratlan képességek felfedezéséről szólna, mint az első részben? Az alkotók talán saját sikerük csapdájába estek, hiszen a technikai kivitelezés pompája nem tudja eltüntetni a tartalom ürességét.

Tjahjanto rendezői jelenléte a határtalan, nyers és szinte operai erőszak ígéretét hordozza magában. A Senki 2. című film ezzel a színpadra állítja a központi kérdést: Mennyire szolgálja az öncélú erőszak innovációja a film szellemi mélységét? Amikor a rendező a technikai bravúrok és a gátlástalan brutalitás mestereként lép a porondra, a néző joggal sejteti, hogy a művészi finomságok háttérbe szorulhatnak a sokkoló vizualitás érdekében. Kolstad és Tjahjanto duója a maximális pusztításra van kiélezve, ugyanakkor a mélyebb értelem felfedezése kockázatos kaland lehet. Ez a kreatív találkozás egyszerre ígér katarzist és az intellektuális kiüresedést.

Stone karrierje az ezredforduló után szó szerint kettétört. 2001-ben egy agyi aneurizma következtében kilenc napig tartó agyvérzést szenvedett. Ez nem egy egyszerű fejfájás volt, hanem egy halálközeli élmény, amely tartós károsodással járt. Újra kellett tanulnia járni és beszélni. A stroke utáni lábadozás alatt dadogott, és elvesztette az olvasás képességét. A betegség és a hosszas rehabilitáció teljesen ellehetetlenítette a munkáját, ami anyagi csődhöz és házassága felbomlásához vezetett.

Stone visszatérése a Senki 2. gonoszaként nem csupán egy szerep, hanem a valóságos küzdelem megtestesülése: az a nő, akit az orvosok a vakszerencse gyümölcsének tartottak, és akit a hollywoodi ipar pillanatok alatt elfeledett, most kőkemény elszántsággal tért vissza. Örömömre szolgál ez a fordulat - bőven kiérdemelte és megérdemli. Ez az igazi akcióhős-történet, nem pedig az, amit a mozivásznon látunk.