Történelmi változások küszöbén állunk: egy új fejezet kezdődik Szíriában, ahogy véget ér egy régóta tartó korszak. | Demokrata

Bár 2015-re a helyzet már élesnek tűnt, Bassár al-Aszadnak, a szíriai elnöknek, sikerült újra formálni a politikai tájat a már negyedik éve tartó konfliktus ellenére. Az elnök ügyesen alakított új szövetségeket a társadalom különböző csoportjaival, és az orosz légierő támogatásával sikerült visszaszorítani a lázadókat az ország északnyugati részéből. Totális győzelme északi terjeszkedését a törökök 2016-os beavatkozása, valamint az Egyesült Államok által támogatott kurd erők előretörése akadályozta meg. 2020 márciusában Moszkva és Ankara közreműködésével tűzszünetet hirdettek, amely a frontvonalak befagyasztásához vezetett, és Szíria négy részre szakadt. Az ország kétharmadát kormányzati ellenőrzés alá vont területek, a volt al-kaidás iszlamista lázadók által uralt északnyugati Idlib tartomány, a nem iszlamista lázadók által Törökország védelme alatt álló északi régió, valamint a zömében kurdok alkotta Szíriai Demokratikus Erők és 900 amerikai katona által védett nyugati területek alkották a szétszakított országot.

Aszad elnök papíron megnyerte a háborút, de az elmúlt években már romokon uralkodott. Damaszkusz kénytelen volt tűrni, hogy a neki hűséget fogadó hadurak, valamint az iraki és iráni milíciákhoz kötődő erős emberek kiskirályokként uralkodjanak. Bár az elnök próbálta konszolidálni nemzetközi pozícióját, az Arab Ligába való 2023-as visszatagozódása nem sokat hozott a konyhára. A lakosság 90 százaléka a külföldi segélyeknek és a külföldön élő rokonok hazautalásainak köszönhette, hogy nem halt éhen. Egy katonának vagy rendőrnek a fizetése mindössze 3-5 napnyi megélhetésre volt elegendő, érthető hát, hogy amikor a lázadók megindultak, nem sokan tülekedtek, hogy meghaljanak a rezsimért.

Aszad bukásának hátterében számos regionális esemény állt. A rezsim túlélését a libanoni Hezbollah, Irán és Oroszország katonai támogatása biztosította, ám az utóbbi időszakban a helyzet drámaian megváltozott. Izrael hatékonyan meggyengítette a Hezbollahot, míg Irán, amely súlyos gazdasági válsággal küzd, már nem jelentett komoly fenyegetést – szinte fogatlan oroszlánná vált. Moszkva, noha az ukrán konfliktus miatt jelentős erőforrásait elvesztette, mégis próbálta fenntartani a szír rezsim melletti elkötelezettségét. Azonban a kormányerők összeomlása láttán végül úgy döntött, hogy nem vállalhatja magára a háború terheit. Az Aszad bukását megelőző napokban Dohában tartott csúcstalálkozón a konfliktus főszereplői – Törökország, Irán és Oroszország – megállapodtak abban, hogy nem avatkoznak be a fejleményekbe. Ezzel pedig végleg megpecsételődött a szír rezsim sorsa.

A lázadók az Egyesült Államok által támogatott kurdok területein kívül ma már a teljes országot uralják. Aszad elmenekült és Moszkvától kapott menedéket. A felkelők győztek, de az igazán izgalmas események csak most kezdődnek. Bár a lázadók számos frakcióból állnak, melyek között vannak drúzok, szekuláris muszlimok és mások is, derékhadukat mégiscsak a Hajat Tahrír as-Sám (HTS) adja, mely bár az elmúlt években többször megtagadta korábbi nézeteit és újraszervezte magát, máig nem tudta lemosni magáról, hogy 2011-ben a felkelés kezdetén bizony az Al-Kaida helyi szervezeteként kezdte meg a pályafutását. A legtöbb nyugati ország máig terrorszervezetnek tartja őket, vezetőjük, Abu Mohamed al-Dzsóláni fejére pedig tízmillió dollárnyi vérdíjat tűzött ki Washington.

A mérsékeltebb szíriaiak, a kisebbségi közösségek és a nemzetközi közvélemény óvatos lelkesedéssel figyeli a HTS győzelmeit. Az HTS próbálja eloszlatni a kétkedéseket, és a közösségi médiában folyamatosan megosztanak olyan felvételeket, ahol iszmáilita vezetőkkel tárgyalnak, baráti üzeneteket küldenek a drúz közösségnek, vagy éppen Aleppó és más városok keresztényeivel építenek kapcsolatokat. Ez még csak a könnyebbik része a kihívásnak. Az alaviták, akik eddig kiváltságos helyzetben voltak, most a partvidéki hegyekbe vonultak vissza, és a bizalmuk megszerzése nem lesz egyszerű feladat, hiszen a két csoport hosszú ideje egymás dehumanizálásával foglalkozott. Pozitívum azonban, hogy a Damaszkusz bukása után a tengerparti Latákiában, Banjászban és Maszjafban a felkelőket ünneplő tömegek fogadták. Bár az öröm nem feltétlenül volt mindenki számára őszinte, ez egy jó kezdet lehet. A HTS a kurdok felé is nyitott, noha a konfliktusuk inkább a török zászlók alatt harcoló Szíriai Nemzeti Hadsereggel van, akik megkezdték a Szíriai Demokratikus Erők (SDF) kiszorítását az ország északi területeiről. Az SDF várhatóan a nyugati, olajban gazdag régiók felé szorul, ahol Ankara már nem tekinti őket fenyegetésnek, így remélhetik, hogy az amerikai védelem elegendő lesz ahhoz, hogy az olajeladásokból származó bevételekből tovább fejleszthessék autonómiájukat.

A jövő kilátásai bizonytalanok, de van egy biztató jel: Szíriában, Irak és Líbiával ellentétben, a helyiek irányítják az átmenetet, nem külföldi erők vagy a hazatérő emigránsok. A felkelők arra hívták fel a rendőröket és közalkalmazottakat, hogy folytassák a szolgálatot, ezzel talán elkerülhetővé válik az iraki modell, ahol a tapasztalt bászista vezetők eltávolítása következtében a közigazgatás összeomlott. December 8-ig éjszakai kijárási tilalmat rendeltek el, hogy megakadályozzák a fosztogatásokat, így az utcák biztonságosabbá váltak. Ugyanakkor a rezsim hirtelen összeomlása miatt a különböző felkelőcsoportok nem tudtak egységes tervet kidolgozni a jövőre vonatkozóan. Al-Dzsóláni, aki gerillanevét hátrahagyva most már "Ahmed as-Sara Elnök" néven fut, a szír televízión is megszólalt, és a damaszkuszi Omejjád-mecsetből a nemzethez intézett beszédet. Kérdéses azonban, hogy a délről érkező felkelők hogyan reagálnak erre a helyzetre...

A nemzetközi közvélemény visszafogott lelkesedéssel szemléli az eseményeket. Az "arab tavasz" tapasztalatai jól mutatják, hogy a térségben a dolgok ezerféleképp el tudnak romlani és mindig, minden helyzet rosszabbra tud fordulni. Ami reményre ad okot, hogy a polgárok belefáradtak a harcokba, a konfliktus immár legfontosabb részvényese, Törökország pedig engedheti meg magának, hogy Szíria káoszba süllyedjen. Területén már így is 3,5 millió szír menekült él, akiknek jelenléte súlyos társadalmi feszültségeket okoz. Ezeket immár semmi nem gátolhatja meg a hazatérésben. Alighanem ebből az okból ünnepelték az európai kormányok is Aszad bukását. Az Európai Unió területén több mint egymillió szíriai menekült él, hazájuk pedig eddig nem számított biztonságos országnak. Ha a politikai átmenet békésen lezajlik, az emberek hazatérhetnek, Európa pedig fellélegezhet.

A szíriai események talán egy átfogóbb közel-keleti rendezés kezdetét is elindíthatják. A lázadók korábban kifejezték hálájukat Izrael iránt, amiért gyengítette Irán és a Hezbollah pozícióit, és a jövőben hajlandók lennének rendezni a viszonyukat a zsidó állammal. Izrael eddig nem reagált erre, de a biztonság kedvéért, a politikai átalakulás idején sorozatos légicsapásokkal semmisítette meg a szíriai légierő számos bázisát és állítólagos vegyifegyver-üzemét. Ideális esetben a béke megteremtése lehetséges. Ugyanakkor gyanakodva kell figyelni arra, hogy a hamarosan hatalomra lépő Trump-kormányzat nemcsak Ukrajnáról, hanem Szíriáról is rendszeresen konzultál Moszkvával. Így nem elképzelhetetlen, hogy Amerika megerősíti dominanciáját a térség keleti részein, Oroszország megtartja tartúszi bázisát, és a két nagyhatalom együttesen hozzájárulhat ahhoz, hogy a béke végre visszatérhessen a sokat szenvedett Szíriába.