A Sony reklám forgatása igazi káoszba torkollott, tele váratlan fordulatokkal és emlékezetes pillanatokkal. A stáb tagjai között feszültség uralkodott, miközben a kreatív ötletek és a technikai kihívások összekeveredtek, így született meg egy igazán külön

A Sony Bravia televíziók hirdetése egy merész vizuális élménnyel kápráztatta el a közönséget, amely mély nyomot hagyott egy egész generáció emlékezetében. A San Francisco utcáin, lassított felvételben ugráló színes labdák látványa magával ragadó és szemet gyönyörködtető volt, ami azóta is sokak fejében él.

Ma már egyből rávágnánk, hogy digitális effekt segítette a megvalósítást, de 2005-ben a készítők még a praktikus trükkök mellett döntöttek. Vagyis elérték, hogy 250 ezer hiperpattogós gumilabdát zúdítsanak le az amerikai megapolisz legmeredekebb utcáin.

Ahogy sejteni lehetett, a koncepció nem egészen úgy valósult meg, ahogyan azt eredetileg elképzelték.

Némi számítógépes trükkel készültek ugyan, de amikor a dán rendező Nicolai Fuglsig meglátta az első próbafelvételeket, a csapat digitális szakembereit munka nélkül küldte vissza a stáb központjába, Angliába.

Minden, ami végül a végső vágatba került, a helyszínen rögzített felvételekből származik, beleértve azt a békát is, amely 1:40-nél tűnik fel. Ezt a kis tréfás jelenetet egy ügyes megoldással, egy ereszbe helyezett dugóval értek el, hogy a megfelelő pillanatban tudják csak bemutatni.

A projekt végrehajtása során olyan kihívásokkal kellett szembenézni, amelyek elsőre szinte lehetetlennek tűntek: először is, engedélyt kellett kérni a város vezetésétől, majd megoldani a 250 000 labda helyszínre juttatását, mindezt úgy, hogy a kilövés sebessége is megfelelő legyen a látványosság érdekében. Ráadásul ennyi színes és pattogós labda beszerzése sem volt egyszerű feladat, hiszen a sfgate.com cikkének beszámolója szerint az összeset felvásárolták a Mississippi folyótól nyugatra.

Amikor beindult a forgatás, szembejött a valóság. A speciális effektek szakértője, a labdák kilövőrendszerének tervezője, Barry Conner azt hitte pár talicskányi labdáról van szó, de igencsak meglepődött, amikor több teherautó gurult be megrakva gumilabdákkal.

A helyzet további bonyodalma, hogy a rendező az utolsó pillanatban egy meglepő ötlettel állt elő, amelynek megvalósításához kizárólag piros golyókra volt szükség. Ennek következtében extra személyzetet kellett toborozni a golyók szín szerinti válogatásához. Maguk a labdák nosztalgikus emlékeket idéztek fel sokak gyerekkorából, hiszen ezek a nagyon pattogós, vibráló darabok a Wham-O játékgyártó cég Zectron nevű szintetikus polimeréből készültek, és a Superball márkanevével kerültek forgalomba.

Ezek a tárgyak kivételesen magas, 0,92-es visszapattanási együtthatóval rendelkeznek, ami azt jelenti, hogy ha egy méterről ejtjük le őket, 92 centiméter magasra ugranak vissza. Ha pedig csak egy kis erővel elhajítjuk őket, könnyedén elérhetik a szomszéd ház tetejét!

Hat kamerát helyeztek üzembe, mindegyiket gondosan védték a külső hatásoktól. Különösen figyelemre méltó volt az öreg Photo-Sonics készülék, amelyet a lassított felvételek rögzítésére alkalmaztak, és amely a legapróbb fényváltozásokra is rendkívül érzékeny volt. Ezért külön időjárás-biztosítást kötöttek, amely lehetővé tette, hogy ha egy felhő eltakarja a napot, akkor extra forgatásra adhassák be a kérelmüket.

A stábot sisakokkal és rohampajzsokkal szerelték fel, a domb alján golfpálya‑háló várta a golyók tengerét. Conner számításai szerint a golyók 45-60 m/s, azaz 160-220 km/h) sebességgel repültek, egyesek három háztömbnyit is átugrottak. A hang leírhatatlan volt, leginkább tomboló jégesőhöz tudták hasonlítani.

A lassított felvételek lenyűgöző szépsége páratlan pillanatokat örökített meg, ám e varázslat mellé sajnos a pusztítás árnyéka is társult. Egyes autók romokban hevertek, hat ház pedig a golyók kegyetlen kereszttüzébe került; egy emlékezetes snittben látható, ahogyan a golyók csúnyán lepattognak a fa burkolatról. Amikor Conner aznap este a szállodában bejelentkezett, egy golyó zöreje csendült fel, ahogy lepattant a járdáról - már 6-8 kilométer távolságra a legelső helyszíntől.

Az ablakok felújítása 74000 dollárt emésztett fel, de a legnagyobb meglepetés az volt, hogy egyetlen lakó sem tett panaszt. A közösség lelkesedése és az élmény varázsa szinte magával ragadta őket. Az őrület több napon át tartott, és a városi vezetés kérésére a következő napokban a sűrített levegős ágyúk helyett már csak darukról öntötték ki a golyókat.

Az összes takarítás nem volt éppen egyszerű feladat, ahogy a szedegetők fokozatosan eltűntek a forgatás alatt. Szerencsére a helyi lakosok aktivizálták magukat, és sokan önkéntesként segítettek a labdák összeszedésében.

Igaz, ezeket javarészt elrakták maguknak.

Ha ma valósítanák meg ezt az akciót, biztosan világszerte elérné a vírusvideók népszerűségét. 2005-ben azonban a közösségi média még kezdeti stádiumban volt, és sokaknak nem volt a zsebében kamera – hiszen az első iPhone csak 2007-ben debütált. Fuglsig úgy véli, hogy híradások sem készültek az eseményről, csupán a helyiek között terjedtek a pletykák a forgatás körüli izgalmakról.

A reklám sikerét nagymértékben meghatározta a tökéletes háttérzene. A választás José González Heartbeats című, nyugodt dallamára esett, amely a Knife eredeti slágerének feldolgozása. Eleinte González elutasította a felkérést, ám amikor megtekintette a napi felvételeket, meggyőződött a projekt értékéről. Annyira lenyűgözte a látvány, hogy a koncertjein is háttérvetítésként alkalmazta a felvett anyagokat. A dal azóta önálló slágerré nőtte ki magát, és a Spotify-on már több mint 584 millió megtekintést tudhat magáénak.

A merész ötlet átütő erővel írta bele magát a popkultúrába. Paródiák készültek citrusfélékkel és teniszlabdákkal, videósok boncolgatták marketinghatását (a következő évben a Sony már megelőzte a Sharpot, és az LCD‑tévék piacán első számú márkává vált). A szóbeszéd szerint San Francisco garázsvásárain időről időre felbukkannak a forgatásról megmaradt gumilabdák.