Évszázadok során a császárok és királyok döntései nélkül elképzelhetetlen volt, hogy ki viselheti a katolikus egyház legfőbb pásztorának a címét.
A katolikus egyház világában – ahogyan azt a "Konklávé" című regény és az abból készült film is szemlélteti – a Vatikánba összegyűlt bíborosok szenvedélyes viták keretében határoznak a pápai trón betöltéséről, amikor az megüresedik. Érdekes módon, a külvilág kizárása ebből a döntéshozatali folyamatból csupán 1904 óta van érvényben.
A római hívők az első századokban beleszóltak a pápaválasztásba, hiszen a katolikus egyházfő egyben a város püspöke is. Idővel ez a joguk megszűnt, ám a jóváhagyásukra továbbra is szükség volt a pápa trónra lépéséhez. A IX. századtól a német-római császárok megkövetelték, hogy szavuk legyen a pápa személyének eldöntésében, később az ő szerepük is csak a megerősítés lett. A XII. század végétől a bíborosok joga a pápaválasztás, s egy évszázaddal később elhatározták, hogy ehhez konklávét hívnak össze.
A XVI. században, amikor Itália feletti hatalomért zajló viták egyre élesebbé váltak, a spanyol és francia monarchák aktívan próbálták befolyásolni a pápaválasztás folyamatát. Itália legfontosabb világi vezetője a pápa volt, aki az Egyházi Állam élén állt, így nem meglepő, hogy a politikai hatalmak számára kulcsfontosságú volt, ki foglalja el Szent Péter trónját. A pápai poszt birtokosa ugyanis közvetlen hatással bírt a területi konfliktusokra, szövetségek alakítására és háborús eseményekre. IV. Pius pápa felismerte a helyzet komolyságát, és 1562-ben enciklikát adott ki, amelyben hangsúlyozta, hogy a bíborosoknak a világi befolyás nélkül kell választaniuk pápát. Bár ez a lépés a pápai függetlenség érdekében történt, nem tudta megakadályozni a politikai manipulációkat. A német-római császárral karöltve az uralkodók a kizárási jog, vagyis ius exclusivae igényét hangoztatták. Ez a gyakorlat azt jelentette, hogy a monarchák nem csupán a számukra kedvező jelöltre próbálták ráerőltetni akaratukat a bíborosi kollégiumra, hanem a szavazás előtti utolsó pillanatban az általuk megbízott bíboros révén megvétózták a jelöltek egyikét. Az eljárás hivatalosan a választás után már nem volt alkalmazható, de egyes források szerint 1758-ban XV. Lajos francia király sikeresen használta ezt a módszert, hogy Carlo Alberto Guidobono Cavalchini bíborost kizárja a pápai választásból, így ő nem lett pápa.
Bár a jogi keretek között nem rögzítették, és a kánonjog sem ismerte el, a XVII. századtól kezdve az uralkodók aktívan érvényesítették érdekeiket a pápaválasztások során. Különösen figyelemre méltó, hogy 1644-ben és 1655-ben IV. Fülöp spanyol király kétszer is megakadályozta Giulio Cesare Sacchetti bíboros kinevezését. Nem meglepő, hiszen Sacchetti korábban a pápa madridi nunciusa volt, így jól ismerte a politikai játszmákat. Hasonló sorsra jutott Fabrizio Paolucci bíboros is, akit VI. Károly német-római császár 1721-ben és 1724-ben is félreállított. Érdekes módon akadt olyan eset is, amikor egy már megvétózott jelölt később pápává vált. Ilyen volt Benedetto Odescalchi, akit XIV. Lajos francia király 1669-1670-ben megakadályozott az egyházfői cím elnyerésében, de végül 1676-ban már nem gördített akadályt a kinevezése elé.
