Donald Trump egy évszázadok óta feledésbe merült fegyverhez nyúl: egy egész féltekét érintő stratégiával akarja kiszorítani Kínát.
Az Egyesült Államok egy ideje felhúzott szemöldökkel szemlélte, ahogy Kína folyamatosan növeli az erejét Közép- és Dél-Amerikában, de látványos lépések nem történtek a folyamat ellen. Az eddigi óvatoskodásba aztán páros lábbal szállt bele Donald Trump amerikai elnök a stábjával, és egy szempillantás alatt jelezték, hogy bizony nem nézik szótlanul tovább Peking hatalmának növekedését, Panamából gyakorlatilag kidobták a nagy riválist. A gyors átalakulások azonban itt még aligha fognak leállni, van ugyanis egy sor potenciális célpont, ami szálka lehet Washington szemében.
Pete Hegseth, az Egyesült Államok védelmi minisztere, április 8-án Panamába látogatott, hogy részt vegyen egy háromnapos konferencián. Ez az esemény azonban jóval több, mint egy szokásos diplomáciai látogatás, hiszen Donald Trump korábbi stábja többször is hangsúlyozta, hogy az Egyesült Államok nem engedheti meg, hogy Kína irányítása alá kerüljön a stratégiai jelentőségű Panama-csatorna. A csatorna története visszanyúlik a 20. század elejére, amikor Washington felügyelete alatt nyitották meg ezt az Atlanti- és Csendes-óceánt összekötő hajózási útvonalat. Az építkezést ugyan francia vállalatok kezdték el, de a kivitelező cégek súlyos pénzügyi nehézségekkel küzdöttek, ami végül arra vezetett, hogy az építkezés befejezése előtt inkább a félkész csatorna eladása mellett döntöttek.
Ebben az időszakban már működött a híres Panama-csatorna zóna, amely az Egyesült Államok külbirtokaként funkcionált egészen 1979-ig. Ez a terület magában foglalta magát a csatornát és a köré épült keskeny szárazföldi sávot, ahol amerikai katonai bázisok helyezkedtek el. A zóna megszűnésével a csatorna amerikai-panamai közös tulajdonba került, végül pedig 1999-re a teljes ellenőrzést a közép-amerikai ország vette át. Az üzemeltetéshez szigorú szabályok tartoztak, amelyeket betartva nem merültek fel komolyabb problémák, azonban a környezeti kérdések miatt a csatorna neve újra a figyelem középpontjába került. Eközben a háttérben fokozatosan megjelentek a kínai cégek is, akik elkezdték felvásárolni a helyi kikötőket. Különösen jelentős esemény volt, amikor 2021-ben a hongkongi CK Hutchison Holdings 25 éves koncessziót nyert egy kikötő üzemeltetésére, ezzel gyakorlatilag hosszú távon biztosítva Peking érdekeltségét a térségben. Az amerikaiak ezt a helyzetet szeretnék megváltoztatni, amit Hegseth egy figyelemfelkeltő beszédében is megerősített. Jelenleg is folynak a tárgyalások arról, hogy a BlackRock, egy amerikai befektetővállalat, megvásárolja a dokkokat, köztük a vitatott kikötőket is.
A bejelentések egyik legfontosabb eleme egyértelműen a globális hegemón szerepkör megerősítéséhez kapcsolódik, a jövőben ugyanis az amerikai hadihajók átkelése prioritást fog élvezni és lényegében teljesen ingyenesen is igénybe vehetik azokat.
A korábbi csatornákra vonatkozó díjszabási rendszer hivatalosan az egyenlő elbírálás elvét hirdette meg minden ország számára. Most azonban radikális fordulatot vett a helyzet a Trump-adminisztráció alatt, hiszen az Egyesült Államok "elsőként" emelkedett ki az egyenlőség sorából. Hegseth figyelemre méltó bejelentése nem volt teljesen váratlan, hiszen februárban Marco Rubio amerikai külügyminiszter Panamában járt, majd ezt követően a kis ország bejelentette, hogy kilép a kínai Övezet és Út kezdeményezésből (BRI). José Raúl Mulino panamai elnök ezt követően nyomást kezdett gyakorolni a helyi kikötői részesedéssel bíró kínai cégekre, hogy távozzanak az országból.
Nem álltak meg itt a bejelentések, ugyanis védelmi szempontból is megerősítik az összeköttetéseket, vagyis, lényegében visszatérnek az amerikai katonák az országba. Már azt is konkrétan megnevezték, hogy hova: felmerült a Rodman haditengerészeti állomás, a Howard légibázis, valamint Fort Sherman, ahol a hadműveleti központjának újjáélesztését tervezik. A tervek szerint növekszik a közös kiképzési gyakorlatok száma, szélesítik az információk megosztását, fokozzák az együttműködést kibervédelemben. A két ország együtt vállalja a kulcsfontosságú átkelő védelmét, de a térségi bűnözői csoportok ellen is közösen lépnek fel, valamint a határok őrzésében is együttműködnek. Kiemelték, hogy a déli Darién régióban (ez az a nehezen járható keskeny földhíd, amelyik összeköti Amerika északi felét a délivel) sokkal kevesebb az illegális határátlépés is.
A védelmi miniszter nem csupán ennyiben merült el, hanem hangsúlyozta, hogy a kínai jelenlét a teljes nyugati féltekén aggasztó mértékűvé vált. Hegseth beszéde egy sokkal átfogóbb, stratégiai megközelítést tükrözött, melyben a globális biztonsági kihívásokra és a geopolitikai feszültségekre hívta fel a figyelmet.
A Monroe-doktrína visszatérése egyértelműen tükrözi az Egyesült Államok történelmében gyökerező, meghatározó gondolatokat. Ez a doktrína nem csupán politikai állásfoglalás, hanem egy olyan elv, amely mélyen beágyazódott az amerikai identitásba és a nemzetközi kapcsolatokban betöltött szerepébe.
Az 1823-ban elfogadott elvet James Monroe elnök nevéhez szokták kapcsolni, bár valójában a külügyminiszter, John Quincy Adams volt a valódi megálmodója, aki később maga is az Egyesült Államok vezető politikai figura lett. Ennek a külpolitikai irányelvnek az alapvetése az volt, hogy az Egyesült Államok határozottan ellenzi az európai hatalmak kolonizációs törekvéseit az amerikai kontinens területén, ugyanakkor nem kívánt beleszólni az akkor gyarmati státuszban lévő területek ügyeibe. Eleinte a Fehér Ház nem tulajdonított túl nagy jelentőséget ennek az elvnek, de idővel a Monroe-doktrína rendszeresen hivatkozási alapként szolgált, amikor bármilyen beavatkozást szándékoztak megindokolni. Az "Amerika az amerikaiaké" jelmondat széles körben elterjedt, és az Egyesült Államok annyira komolyan vette ezt az elvet, hogy akár katonai erőt is bevetett, ha az érdekeik megvédéséről volt szó. A kezdetben szabadságra épülő megközelítés később egyértelműen gyarmatosító jellegűvé vált, hiszen Washington ezt az elvet más földrajzi területek ellenőrzésére is alkalmazta. A doktrína hatása még a 20. században is érezhető volt, és Washington rendszeresen visszatért hozzá, amikor diplomáciai vagy biztonságpolitikai lépéseit kellett indokolnia.
A 21. században úgy tűnt, mintha Washington eltávolodott volna a két évszázados politikai doktrínájától, mivel szinte passzívan figyelte, ahogy a kínai érdekeltségek gombamód szaporodnak az Egyesült Államok határain túl. Ugyanakkor nem minden esetben volt indokolt aggodalomra fényt deríteni, hiszen Peking ügyesen hárította a kritikákat, hangoztatva, hogy csupán ártalmatlan üzleti tevékenységről van szó. Azonban az összkép Washington számára nem volt megnyugtató, hiszen a BRI (Övezet és Út kezdeményezés) révén Kína egyre inkább hozzáfért a kulcsfontosságú infrastruktúrákhoz, ami fokozatosan biztonsági kérdéseket vetett fel az amerikai döntéshozók körében.
Bár a látszat sokszor csalóka, az Egyesült Államok nem maradt tétlen a "hátsó udvarában" zajló eseményekkel kapcsolatban. A Trump-adminisztráció markáns fellépésével szemben Joe Biden kormánya sokkal diplomatikusabb megközelítést választott. 2022-ben például bevezették az APEP (Amerikai Partnerség a Gazdasági Jólétért) nevű kezdeményezést, amely öt pilléren nyugszik és 11 országra terjed ki. A koncepció lényege, hogy amerikai befektetések, intézményi együttműködések, közös programok és a kereskedelem fellendítésével igyekeznek helyreállítani a kapcsolatok minőségét. Ez a megközelítés egy fokozatos, építkező stratégiát sugall, amelyben Kína riválisának eszközeivel próbálnak versenyre kelni. Az APEP bejelentése óta eltelt idő viszont nem hozott látványos eredményeket; a figyelem továbbra is a pekingi érdekeltségek terjeszkedésére összpontosul, ami háttérbe szorítja az amerikai törekvéseket.
A gyors panamai váltás után felmerül a kérdés, hogy az amerikai kormány melyik kifejezett pontokon érezheti úgy, hogy direkt beavatkozásra van szükség Peking túlhatalma ellen.
Bár még akadnak olyan területek, ahol a felek összetűzésbe kerülhetnek (mint például az energiaellátás kérdése), ezek tűnnek a legmeghatározóbb problémáknak a régióban.
Az utóbbi hónapok történései alapján szinte biztosra vehető, hogy az Egyesült Államok és Kína közötti hatalmi játszma következő színtere "Amerika hátsó kertje" lesz. Azonban a két ország megközelítése ebben a kérdésben jelentősen eltér egymástól.
Donald Trump és kormánya látványosan az erő oldaláról közelíti meg a helyzetet, a dominanciáját akarja befolyásra váltani, és ehhez szokatlanul kemény retorikát használnak. Nem nagyon pironkodnak attól, hogy akár a katonai erő bevetését is belengessék, bár Panamában mindez éppen azt jelentette, hogy a helyi védelmi-biztonsági kapcsolatok megerősítésére törekedjenek, ne pedig fegyveres akció lehetőségével fenyegessenek. Ez a stratégia látványos és gyors eredményeket ért el, egy helyen gyakorlatilag pillanatok alatt leépítették Peking hatalmát, miközben érvényre juttatták a sajátjukat. A legnagyobb gond ezzel, hogy ez az egész eljárás nagyon hasonlít a korai gyarmatosító metalitásra, amely nem éppen túl kicsengésű az érintett országban. Sérül a szuverenitás, miközben a helyi lakosság is úgy érezheti, hogy valaki erősebb szerepből érkezik és elnyomja őket. Ennek ellenkezőjére egyébként maga Hegseth is próbálta felhívni a figyelmet, de sok helyit vélhetően nehezebb lesz erről meggyőzni pár kedves mondatnál. Ezek a lépések többnyire kevésbé nyerik el a helyi politikai elit és a lakosság tetszését, sokszor évtizedeken át tartó népszerűtlenséghez és akár ellenálláshoz vezetve.
számos kihívást is rejthet magában. Kína fokozatos térnyerése révén a helyi közösségek és kormányok kezdetben nem érzékelnek közvetlen fenyegetést, ami lehetővé teszi a hosszan tartó együttműködéseket és a kölcsönös előnyök hangsúlyozását. Azonban ahogy a kínai befolyás egyre nő, úgy a helyi erők is fokozatosan észlelhetik a változások hatását, amelyek hosszú távon a gazdasági függőséget és a politikai befolyást eredményezhetik. Ez a stratégia különösen sikeres lehet olyan országokban, ahol a gazdasági lehetőségek korlátozottak, és a helyi vezetők hajlamosak a kínai beruházásokra támaszkodni. Azonban az idő múlásával a lakosság érzései is megváltozhatnak, és a kezdeti pozitív hozzáállás könnyen átfordulhat szkepticizmusba, sőt, ellenállásba. Az ilyen jellegű beavatkozások tehát nem csupán gazdasági, hanem társadalmi és politikai szempontból is bonyolult helyzeteket teremthetnek. A kínai megközelítés tehát egy hosszú távú játék, amelyben a türelem és a stratégiai tervezés kulcsszerepet játszik. A siker érdekében azonban szükséges a helyi kultúrák és politikai dinamikák alapos megértése is, különben a fokozatos terjeszkedés végül ellenállásba ütközhet, ami a kínai érdekeknek is ellentmondhat. Ez a folyamat rávilágít arra, hogy a globális hatalmi egyensúly átalakulása milyen összetett és sokszor előre nem látható következményekkel járhat.
Nincs biztosíték arra, hogy ne érkezzen el az a pillanat, amikor a politikai irányítás úgy véli, hogy Kína befolyása az országban túlzott méreteket ölt.
Fontos megemlíteni, hogy Peking a katonai potenciálját illetően rendkívül körültekintően jár el. A "be nem avatkozás" elvének hangsúlyozásával igyekeznek megerősíteni pozíciójukat, így építve ki a nemzetközi kapcsolataikat.
A két eltérő megközelítés tehát lényegében ugyanahhoz az eredményhez vezetnek, minden esetben lényegében ugyanarról van szó: egy harmadik, gyengébb országban erős befolyás kiépítéséhez. Fontos kiemelni, hogy mindkét eljárás számos kritikával szembesülhet, mivel visszatérő elem, hogy Pekinget is megvádolják, hogy kizárólag a saját céljait veszi figyelembe az infrastrukturális elemek felhúzásánál, azzal mit sem törődve, hogy azok az elemek bármikor be fogják-e váltani a hozzá fűzött reményeket, ezzel pedig könnyen eladósíthatják a partnerüket.
Donald Trump elnökségének kezdeti hónapjai - sok egyéb mellett - úgy tűnik, hogy újraélesztették az amerikai vezetés gondolkodásában a rég elfeledett Monroe-elvet. Ehhez a kormányzat látványos lépéseket, intenzív kommunikációt és hatékony nyomásgyakorlást alkalmaz, melyek első eredményei már Panamában is megmutatkoztak. A jövőt illetően azonban kérdéses, hogy a Fehér Ház valóban képes-e Kína befolyását a kontinensen a kívánt szintre csökkenteni. Az biztos, hogy ehhez nem elegendő a puszta fenyegetés; szükséges, hogy a kínai érdekeltségeket is helyettesítsék más lehetőségekkel. Ellenkező esetben a helyzet könnyen a konfliktus irányába terelődhet, és az érintett országok ellenségesen viszonyulhatnak az Egyesült Államokhoz, ami éppen Kína számára kedvező helyzetet teremthet.
